Az NBC komikusa, Seth Meyers galád módon készített egy szkeccset a műsorába, a Late Night with Seth Meyersbe az új Steven Spielberg-film, A Pentagon titkai apropóján. Lényegében nem tett mást, csak összeszedett minden jellegzetességet, ami a vásznon a hírszobák szerkesztőségeiben történik az olyan klasszikus filmek óta, mint például az 1976-os Alan J. Pakula rendezte Az elnök emberei.
Idegesen cigarettázó, egyfolytában telefonálgató, a gyorskaját magukba dobáló, kialvatlan zsurnaliszták; közeli képek a klaviatúrát sebesen szántó ujjakról; titkos találkák mélygarázsokban, parkokban, a titokzatos forrással, akit, ugye, soha nem adunk ki, bármekkora nyomást is gyakoroljon ránk az FBI, a CIA, a KGB vagy épp a BRFK. Hosszú eszmefuttatások a sajtóról, mint negyedik hatalmi ágról, a sajtószabadságról, a sajtóetikáról; és a kép, ami nem hiányozhat, amíg a print még létezik: az őrült tempóban zakatoló nyomdagépek kistotálban.
 Jelenetek a filmből |
A vicc az, hogy az előbb említett összes közhelyes jelenet szerepel Steven Spielberg új mozijában, A Pentagon titkaiban, ám az egyáltalán nem lett kínos, sőt inkább lelkesítőnek és felemelőnek mondanám – bár lehet, utóbbit csak a szakma és a történelemformáló jelentőséggel bíró újságírók iránti elfogultság mondatja velem. A film mindenesetre jobb időzítéssel meg sem érkezhetett volna a mozikba – egy a CNN, a The Washington Post, a The New York Times hitelességét megkérdőjelező populista amerikai elnök korában; amikor állandó beszédtéma a sajtó befolyása/hitelessége, bulvárosodása, elfogultsága/semlegessége; a propaganda és a fake news árnyékában A Pentagon titkai a hangoztatott értékeivel, klasszikus dramaturgiájával megnyugtató deklaráció arról, mi is volna a média dolga és felelőssége. És a film is csak annyira giccses, amennyire az egy Steven Spielberg-mozitól elvárható és előre sejthető – a liberális értékek jelentőségét hangsúlyozva még a közelében sem járunk az Aaron Sorkin-féle sorozat, Az elnök emberei pátoszának.
És, hogy miről szól A Pentagon titkai? A „csavar” a filmben, hogy tulajdonképpen két párhuzamos és egymással szorosan összefüggő felnőtté válás történetét követhetjük nyomon, méghozzá egy újságét (The Washington Post – innen a film eredeti címe: The Post) és annak tulajdonosáét, Kay Grahamét (Meryl Streep). Kay az 1960-as 70-es évek Amerikájában, a vietnami háború idején, Nixon elnöksége alatt örökli meg kiadóként az addig csak helyi befolyással bíró The Washington Postot a férjétől. Amikor a megözvegyült nőt megismerjük, épp azzal van elfoglalva, hogy tőzsdére vigye az újságot, így biztosítván a kiadáshoz a biztosabb anyagi hátteret. Kay helyzete nem csupán azért nem egyszerű, mert fel kell nőnie a feladathoz, és nem veti szét igazán az önbizalom; azt sem könnyű feldolgoznia, hogy bárhová is nyerjen nevének köszönhetően bebocsájtást, mindenütt olyan tekintélyes és határozott férfiakkal találkozik, akik ha nem is ellenségesek vele, de igazán komolyan sem veszik. Idomulnak hozzá, és elviselik őt – ha már az élet így hozta.
 A képek forrása: MAFAB |
Az egyedüli kivétel a Post hírszerkesztője, Ben Bradlee (Tom Hanks). Ő nem manipulálni akarja Mrs. Grahamet, hanem a hozzáállásával és az elvei hangoztatásával tulajdonképpen tanítgatja őt, és mint minden jó tanár, kíváncsi a „tanítvány” véleményére. Meryl Streep és Tom Hanks párosa tökéletes választás Steven Spielberg részéről; dinamikus, izgalmas, mélypontokkal és visszavonulókkal tarkított összjáték az övék. A hírszerkesztő helyzete egyszerűbb, neki „csak” ki kell állnia az elvei mellett, a tulajdonosnő azonban azzal, hogy komoly döntést kell hoznia – megjelenteti-e a lap a kiszivárogtatott Pentagon-jelentést, ami több elnökre vonatkozóan adatokkal támasztja alá, miért értelmetlen és vesztes az amerikaiakra nézve a vietnami háború –, válaszút elé kerül. Választania kell a washingtoni politikus barátok és a sajtószabadság között, el kell döntenie, hogy mekkora kockázatra hajlandó azért, hogy vélemény- és politikaformálóként jegyezzék a lapját.
Miután A Pentagon titkai egy biopic, a történelemkönyvekből (is) ismeretes, hogy Kay Graham beleállt a helyzetbe, és felvette a kormányzattal a harcot: a The New York Timesszal szolidaritást vállalva hirdette, a tájékoztatási kötelezettséget és a sajtószabadságot fontosabbnak tartja, mint azt, hogy az amerikai adminisztráció mit tekint nemzetbiztonsági szempontból titkosított adatnak.
Persze egy cikksorozat megjelentetéséről szóló film valószínűleg közel sem szólna akkorát (a Golden Globe- és Oscar-jelölésekre gondolok), ha a mozi nem rezonál érzékenyen a 21. század aktuális korszellemére: a nők öntudatra ébredésére, és arra, hogy a sajtó épp egy identitásválságot átélve a biztos fogódzókat keresi. Spielberg filmje igazán ebben a kontextusban válik izgalmas vállalássá, olyan mozivá, ami nem csak irányt mutat, de reménnyel is eltölt.