Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EGY PÉLDAEMBER NAPLÓJA

Király István: Napló 1956-1989
2018. febr. 19.
"Zárójelbe rak az élet" - mérte fel helyzetét alig pár hónappal a halála előtt Király István, még bízva abban, hogy könyvei és kéziratai meghozhatják számára a feltámadást. Aligha a naplójára gondolt, most mégis annak köszönhető a kommunista irodalomtörténész és ideológus újrafelfedezése. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
Befejezetlenül is roppant terjedelmes Ady-monográfiájára ugyan máig szokás hivatkozni, ám mégis aligha állítható, hogy Király István (1921-1989) alakja és életműve a halálát követő bő negyedszázad során különösebb érdeklődés tárgya lett volna. Az irodalom- és politikatörténeti munkák lábjegyzeteiből Királyt legújabban véletlenül előkerült naplójának tavalyi megjelentetése emelte ki: hála a Magvető újraindított Tények és tanúk-sorozatának, s még inkább a naplók és memoárok iránt általában megmutatkozó, közönséglélektani szempontból sem közömbös, tömeges olvasói érdeklődésnek. (A minden fikciónál izgalmasabbnak észlelt, eredendően magánjellegű szövegek népszerűségét bizonyítaná a soha el nem készülő felmérés, amely alighanem kimutathatná: Móricz Zsigmond legolvasottabb és leginkább hivatkozott művének ma a naplójegyzetei számítanak.)  
 

3801232 5

A napló hálás műfaj tehát, de egyszersmind hálátlan is – az írója számára. Méghozzá annál hálátlanabb, minél őszintébbek a napló lapjain sorakozó bejegyzések: az olvasó ugyanis érthető okokból hajlamos rábólintani az önvádakra és az élet örök kisszerűségeinek, emberi gyengeségeinek, sőt ócskaságainak lajstromára. Ha még ráadásul egy bukott világ rég passé figurájának feljegyzéseiről van szó, csak még szigorúbb ítélet várható. Ortutay Gyula naplóinak néhány évvel ezelőtti példája után most Király István önvizsgálati-önvádló irályú naplójának esete is ezt bizonyítja, hiszen a recenzensek többnyire ezúttal is lelkiismeretesen felmondták mindazt, ami személyesen Király, aztán az aczéli kultúrpolitika, s általában a Magyarországon létezett szocializmus fejére olvasható – megtoldva immár a naplóírótól citálható idézetekkel. Vagyis ilyesformán a napló tárgyalása csak már létező ítéletek megerősítésére szolgál (Aczél György hamisan ölelt, a kor közvitáinak és akadémikus könyökharcainak színvonala kiábrándítóan piszlicsáré volt, stb.), mellékes hozadék gyanánt egy történeti mellékalak élesebben és életesebben kirajzolódó portréjával.
 
Jóllehet, Király István naplója – az Ortutayéval jobbára ellentétben – többet kínál ennél a kézreeső közelítésmódnál. Czine Mihály (úgy is, mint e napló egyik főszereplője) a Királyról írott nekrológjában "példaember"-t és "példaélet"-et említett, s ha másként is, mint azt a hálás tanítvány és gyászoló kolléga gondolta, most az utókori olvasó is felismerheti e közszereplői életút példázatos jellegét. Nem (vagy nem elsősorban) a korabeli káderlét külső és belső rekvizitumainak leltára okán, hanem mert Király naplója egy társadalmi-politikai rendszer önértelmezési kísérleteinek sorozatát (végeredményben, tudjuk, kudarcsorozatát) tárja elénk: történeti tudásunkat gyarapítva, de a jelen számára sem minden tanulság nélkül.
 
Hogy a Napló e fővonulatában haszonnal elmerülhessünk, ahhoz munkahipotézis gyanánt két előfeltevést jobb lesz elfogadnunk: az egyik a naplóíró szubjektum őszinteségére, a másik az ideológia tudat- és történelemformáló szerepének vélelmére vonatkozik. Király István ugyanis naplója lapjain leginkább ideológusként véteti észre magát, újra és újra nekifeszülve a magyarországi szocializmus (illetve olykor a világkommunizmus) eszmei problémáinak, ellentmondásainak és apóriáinak. Merthogy Király hitt e történelmi vállalkozás igazában: holtáig, még a valósággal rendre megütközve is. "Miben lehet összefoglalni pozitív céljainkat?" – tette fel a kérdést önmagának már az 1970. november 15-i bejegyzésben is, és e kérdés utóbb mind égetőbbé vált Király számára, ahogy egyre érzékletesebbé vált az államszocialista világrendszer és ideológia szexepiljének tovatűnte.
 
Király István és dolgozószobája
Király István és dolgozószobája 
Ez a meggyőződés tette Királyt az ötvenes évekhez fűződő, értelemszerűen merőben érzékeny viszonyt pertraktáló, ún. kontinuitás-diszkontinuitás vitában a kontinuitás álláspontjának legmarkánsabb képviselőjévé. Mondhatnánk, azért is, mivel ő személy szerint azokban az években alapozta meg közéleti egzisztenciáját, s mert az ötvenes évek irodalompolitikáját bíráló megjegyzéseket több-kevesebb okkal akár magára is vehette. Csakhogy egyrészt az ellenkező álláspont képviselői között is éppúgy akadtak hasonlóan exponált szereplők, másrészt túl a személyi vonatkozásokon, a kérdés valóban a kádári konszolidáció és a magyarországi szocializmushoz fűződő viszony alapjait érintette. A hivatalosnak ítélhető álláspont a diszkontinuitáshoz esett jóval közelebb: a kádári reálpolitika szellemében kerülve a témát, majd gesztusok sorával mindinkább rugalmasan el-elszakadva a Rákosi korszaktól. Király azonban, túl az önigazolás késztetésén, helyesen ismerte fel, hogy a kontinuitás megtagadása az egész történelmi kísérlet hazai létjogát tette kérdésessé. Mert ha a Kádár-rendszer léte a szovjet fegyvereken, társadalmi elfogadottsága pedig az életszínvonal-emelés politikáján nyugodott is, tartósan és végső soron a legitimáció ellen hatott az a feldolgozatlan (mert érdemben feldolgozhatatlan) viszony, amely a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek szocializmusát a Rákosi-korszakhoz fűzte. Király a nyilvánosságban többek közt a volt ávós, majd rab, majd könyvkiadói mindenható Kardos Györggyel vitázva védte az ötvenes évek "sikereit", s naplójában is újra meg újra nekirugaszkodott az általános és egyszersmind személyessé interiorizált problémának. "Meg kellene próbálni az ötvenes évek igazolását végrehajtani. Mert egyébként, mit hőskorként éltem át, körém tekerődzik, mint lefojtó bűntudat. Furcsa: az uralkodó párt szégyelleni lenne köteles a maga múltját. Itt fordulatot kellene végrehajtani." – jegyezte fel például 1976. február 15-én.
 
A legitimációteremtés és -gyarapítás szándéka motiválta Királyt akkor is, amikor a "mindennapok forradalmiságát", illetve a "szocialista hazafiságot" próbálta hívószóvá emelni. Az ideológiai tér teljes kiüresedése, a kötelező lózungok mögött, lent is, fent is egyezményessé váló,  haszonelvű ügyeskedés ugyanis már akkor végzetesnek tűnt a rendszer megannyi híve számára, amikor a világtörténelem még nem dolgozott mindenestől és látványosan a szovjet blokk ellen. "Propagandát kell csinálni a hétköznapok forradalmiságának. Nincs elképzelésünk a tettekről." – summázta a vélelmezett tennivalót az 1978. március 3-i bejegyzés. De Király hiába ajánlgatta a "közelre-nézés" morálisan elkötelezett vágyálmát, a nagyobb társadalmi aktivitás legalább annyira veszélyeztette volna a rendszer stabilitását, mint a minden energiával és munkaerkölccsel a fusizás/háztáji felé forduló tömeges prakszis. Ez az ellentmondás adja a Kádár Jánossal folytatott és részletesen lejegyzett 1973. november 8-i eszmecsere pikantériáját, hiszen az első titkár, miután kifejezte merőben általános egyetértését Király Hazafiság és internacionalizmus című, problémafeszegető tanulmányával, utóbb mégis döntően a kifogásait sorolta, hol egyenesen, hol anekdotázva. Mert Kádár nemcsak ösztönösen érezte, de tudta is, hogy 56 után "meg kellett engedni az embereknek, hogy fellélegezzenek…" Az pedig már a balról előzni vágyóknak megüzent, fenyegető felhangú figyelmeztetés gyanánt is érthető, hogy Királynak kereken megmondta: "A forradalmiságról szólva nem lehet elfeledni, hogy a forradalomban nem lehet forradalmat csinálni. Az ellenforradalom lesz."
 
Király ideológiai kitörési kísérletei tehát rendre be-, illetve lefulladtak, ahogyan kudarcot jelzett a napló másik nagy témája, a szőnyeg alól újra előkerülő népi-urbánus ellentét megelevenedése is. Király itt ugyancsak többszörösen érdekelt résztvevőként kényszerült szembesülni a szocialista kultúrpolitika cikkcakkos nyomvonalú, s mindenkor személyközpontú manipulációs technikáinak veszélyes látszatsikereivel és csúfos végső kudarcával.
 
Ez a személyes felsüléseken és duzzogásoktól kísért vitákon messze túlmutató kollektív vereségsorozat magyarázza Király naplójának talán legfigyelemreméltóbb motívumát: a már bőven a hetvenes évek derekán eluralkodó rossz közérzetet, a defenzíva nyomasztó szorongását az elit köreiben. Az alkoholba fulladó, öngyilkosságba menekülő életek, a korai halálok vigasztalan körképe jócskán a bukás előtt betölti a napló lapjait, Király olykor felsejlő, halvány üldöztetési mániájának és állandó önkorholásainak mintegy általánosabb keretet adva. A naplóíró által mind sűrűbben kárhoztatott "morális terror" emlegetése ugyanis legalább annyira a közelgő történelmi vereség veszedelmes előjele, mint Király személyes elbizonytalanodásának tünete volt.
 
Király István irodalomtörténeti munkásságát mérlegre teszik saját tudományágának képviselői, ideológusi teljesítményét pedig lenullázta a történelem. De hogy eleven barométernek kiváló volt, azt most a naplója fényesen igazolja. Innen nézve 1989-es rákhalála is jelképes volt, ahogyan szimbolikus volt majdnem ugyanekkor Karinthy Ferenc összeomlása is. A magát sokáig félellenzékinek sejtő Cinié, akiről az önvizsgálat elől soha el nem zárkózó Király ezt jegyezte fel 1989. április 28-án: "Nemzedékünk bűnét keresem. Tehetséges, kitűnő megfigyelő, írni tud, s mégis… Valami hiányzik. A maradéktalan őszinteség. Nincs egy ügye, mi hitelesítse, s mintha folyvást kifelé fordulna: a világnak játszana. Itt tévedtünk el: belénk ivódott az agitáció. Nem a tények […] izgatnak: a világot akarjuk mindig meggyőzni."

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek