A könyv körüli médiahíradásban mintha összefolyna a pozitív szakmai fogadtatás, az irodalomtörténeti hely hangsúlyozása és az ügyes marketing, amitől alig tudjuk függetleníteni magunkat. A mű egy szinte végeérhetetlen folyamatot mutat be terjengősen, vissza-visszatérő retrospektivitással. A banálisan szomorú szerelmi történet a regény megírásának mikéntjével ötvöződik. A kezdetben lelkesítően önreflexív, vizuálisan és gondolatilag telített állapotrajzok túlcsordulnak, majd megrekednek a leíró és átélő én érzelmi állóvizében, arról ismétlődő konoksággal és pszeudo-dinamizmussal tudósítanak kínos közönyt szülve olvasójukban. A mániákusan megrekedt lelkiállapotot elbeszélő szöveg a 2017-es év végének alaposan beharangozott amerikai regényfordítása, Mesterházi Mónika gördülékeny átültetésében Davis első nálunk megjelent kötete, amely egy szakítás folyamatának egyoldalú, mazochisztikus bemutatása. Metaregény: minduntalan kitér a megírás szükségszerűségére, a mű készülődésének, nehézségeinek stádiumaira, jellegzetességeire. Önkínzó alapossággal rögzíti egy kapcsolat megszakadásának fázisait, aprólékosan fotografálva eközben plasztikus nyelvi eszközeivel a tárgyi és természeti környezetet. Ezeket a finom, érzékletes leírásokat, az izgalmas környezetrajzot tartom a mű erősségének.

Az elbeszélő azonban nem enged alaptémájának szűken tartásából, ami a fordító-egyetemi tanárnő szűnni nem akaró szerelme egy tizenkét évvel fiatalabb hallgató iránt, miután amaz már eltávolodott tőle érzelmileg, fizikailag, térben és időben. Az első személyű elbeszélő belecsúszik elhagyatottságának búskomor világába. A kapcsolattörténet is elsikkad a fiú személyiségének láttatásával, megértetésével együtt, az együtt töltött, boldog időt is csak elsuhanó utalások érintik. A megértés, a leszakadás túlélése, az emlékállítás a tét – a születő könyv érdekében, de ez túlterhelt és egyúttal szűk mezsgye. Nincs nézőpontváltás, hiányzik bárminemű humor és könnyedség; az élet és a kapcsolatok, a világ más színtereinek színeit nem találjuk itt, csakis a nyomozás kényszerét az elszakadt fiú után. Az elbeszélő vissza akarja őt szerezni, meg akarja érteni, miért hagyta el, hogy változhatott viszonyuk kötődésből elutasítássá. Ám maga is tudja ezekre a kínzó kérdésekre a válaszokat, amennyiben egyáltalán tudhatóak; tisztában van saját fogyatékosságaival és szerepével a történtekben. Önzését, kicsinyességét, elbizakodottságát, kényelmességét s a fiú élősködő természetét ugyancsak láttatja nyomokban, mégsem tud megnyugodni ebben. Fájó és keserves tapasztalat ez mindenki életében, s kevés tanulsággal jár. Senki sem tudja, mit lehet tenni, ha elmúlik a szerelem. Egzisztenciális alaphelyzet mégis, amiből a maradandó művészeti alkotások jelentős hányada keletkezett, mióta világ a világ – ezt a regényt nem sorolom közéjük. Az elbeszélői pozíció terapikus természete ugyanis kevésnek bizonyul az esztétikai relevancia összetettebb mivoltához. A szerző saját makacsságát veszi inkább górcső alá. A tisztázás s kiüresítés bevallott szándékával akarja uralni a történet terét, bekebelezve mintegy a kimerevített személyt, akinek már kevés a köze a valóságoshoz.

 

Az elbeszélő saját emlékeit firtatja jellegzetes női szemszögéből, pszichológiájából és beszédmódján: csapong, mégsem engedi el a koncot. Az olvasóban gyanú ébred, mintha már-már karikírozná a nőinek tartott extraszenzitivást, részletező leírást, miközben közvetíti a leválás aktusait jó posztmodern szétírással. Nem tudni, a könyv megírásának exhibicionizmusa-e a fontosabb, vagy az írás, mint az elszakadás traumájára alkalmazott terápia. Az emlékezés faggatása és túlhajtott követése a semleges, és a lejegyző által is lényegtelennek vélt részletek aprólékos felelevenítésében és lejegyzésében manifesztálódik.  A mű magán hordozza az önéletrajzi tér elemeit s a terapikus írás fogásait, például a listaszerűséget. Davis részletező, terjengős, aránytalan, monomániásan következetes. Fókuszba helyezi az egykori kedves iránti elkeseredett és dermedt ragaszkodást, a kihűlő kapcsolat regisztrálását, a szakítás elutasítását és mindezek feldolgozási metódusát. A távolodó férfitól való függés elemzésének, az ambivalens helyzet összetevőinek lajstromozása a függés átható vizsgálata: annak performatív megjelenítése, ahogyan az elme és a psziché nem akarja tudomásul venni a megváltozott viszonylatot. Az élő kapcsolatról azonban keveset, az elválás fázisairól és a megnyugváshoz vezető út kilátástalan befagyottságáról, annak fiziológiai vonatkozásáról viszont sokat tudunk meg Davistől; bár a szexualitás jelenetei hiányoznak.

Az elhagyás, a nem-kellés, az elviselhetetlen elszakítottság-érzet, a monomániás kötődés kíméletlen taglalása ez az esszéregény, a visszaszerzési kísérleteké, a túlélési stratégiák ismertetéséé, a szűkölésé. Ez az a senkiföldje, amit nagy eséllyel mindannyian bejárunk, ha elhagynak bennünket. Ezek azok a reakciók, amelyeket átélünk, amikor bebizonyosodik, hogy nem számítunk, kivételezettségünk elmúlt, annak szóbeli és fizikai érvényessége megszűnt: a kiteljesedettség eufóriája, az egység mámora, immár a múlté. Nyomasztó a gyász, a veszteség hosszan kitartott állapotrajzát szemlélni, és követni az irányítottan kényszeres tudatfolyamot a beszűkültség perspektívájában, ahol rendre ugyanaz ismétlődik a zörgő kaleidoszkópban: részletek hol így, hol úgy állnak össze, de nem jutnak el a megnyugtató ábráig.  

Keretbe rendeződik mindazonáltal a leírás: az elbeszélő zaklatottságát lecsitító, kérés nélkül adott keserű teáig tart egy könyvesboltban, útja utolsó állomásán. Innen már nem vadászik tovább a férfire a nő, legalábbis nem közvetíti, mert nehezen, de leáll a követés rögzítésével. Nem tudjuk, mennyi idő telt el a leírás gesztusa és a kapcsolat megszakadása közt a meg nem nevezett ország tengerparti kis- és nagyvárosaiban. Az iszonyúan megterhelt állapot túlzott illusztrálásának hat a sok önkiigazítás és önreflexió, amely az emlékezés és a regényírás technikáját is nyomatékosan elénk tárja. Milyen emléknyom restaurálható megbízhatóan? Mi mivel olvad össze, melyik jegyzet mire jó s mire nem? Részletes tablóképet kapunk a valóság megragadhatalanságáról, az emlékezés mechanizmusairól és az irodalom készültéről, illetve az érzelmi veszteség okozta beszűkült tudatállapot működéséről. Az irodalmárok méltányolják az első és harmadik személyű megszólalás különbségén való morfondírozást, a jelenetösszevonások fontosságát, a szinonímaszótár szükségességét, a kezdő- és zárómondat szerepét. S az önsajnálatba belefáradás is bölcs konzekvencia – lehetne, ám ez csak nem akar bekövetkezni. Az végeredmény vegyes, túlírt, s bár megfelel az önmaga által kitűzött céloknak, a befogadó ezeket nyugtázza is, ha végig kitart, ám idegenkedve szemléli a könyv létrejöttének önmarcangolóan rideg teljesítményét, hacsak nem élvezi (még mindig) a fenti filozófiai toposzok szövegesítését.

Vagy mindössze arról van szó, hogy későn jött – hogy csak most jelent meg nálunk ez az 1994-es könyv?