Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SOSZTAKOVICS HELYETT

Az Óbudai Danubia Zenekar a Bernstein-maratonon
2018. febr. 13.
A Bernsteinről elnevezett Amerika-maraton egyik koradélutáni csemegéjének ígérkezett a 3 órai koncert, amelyen az Óbudai Danubia Zenekar játszott Hámori Máté vezényletével, Várhelyi Éva és Várdai István közreműködésével. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.
Aligha tévedek nagyot, ha úgy gondolom: a két előadott kompozíciót, azaz az I. („Jeremiás”) szimfóniát, illetve a cselesen Három meditáció a Miséből címen számon tartott – Rosztropovicsnak ajánlott – cselló-concertinót velem együtt a közönség nagyobbik része sem hallotta még soha.
 
Hámori Máté
Hámori Máté

Azok sem, akik tudják, hogy Leonard Bernstein a West Side Storyn kívül több műfajban és elég sokat komponált. Valahogy azonban úgy alakult, hogy miközben karmesterként Bernstein Haydn-, Brahms- vagy épp Bartók-felvételeivel tele a YouTube, zeneszerzőként mégis inkább a kevésbé komoly, filmzenei eredetű vagy másképp frivol művei találtak befogadásra. Ebben önképének sajátosságai is szerepet játszhattak; bizonyos azonban, hogy magasabb ambíciók is űzték, s persze az is, hogy – a maga helyén ugyancsak zseniális Arthur Sullivantól eltérően – ezek az ambíciók az ő esetében korántsem voltak eltúlzottak.

 
A hangversenyen felhangzó két háromtételes mű mindenképpen ezek közé a sub specie aeternitatis elbírálandó Bernstein-művek közé tartozik. Egyszeri benyomásom alapján azonban éppen az első nagy zeneszerzői sikerét elhozó szimfóniával sikerült kevésbé egyéni és jelentékeny művet alkotnia. A programkompozíció első tételének alcíme „Prófécia”, a másodiké „Megszentségtelenítés” (a szó itt az első jeruzsálemi templom lerombolására utal), a harmadiké pedig „Lamentáció”; s mintha már ezek a címek is súlyosabb tartalmat sejtetnének, mint ami egy félórásnál is rövidebb szimfóniába belesűríthető. (Persze mi már a Mózes és Áron felől tekintünk vissza, ezt nem lenne méltányos elfelejtenünk.) Mindenesetre hiába kezdődik az első tétel szívdobogást imitáló, szuggesztív zenei gondolattal, hiába a rézfúvós akkordok komorsága, a rendkívül szenvedélyes tetőpont, a tétel, úgy érezzük, túl hamar véget ér, beváltatlan ígéreteket hagyva maga után. Akarva-akaratlanul arra kell gondolnunk, hogy mit hozott volna ki egy Sosztakovics ebből a programból!
 
A II. tétel még sokkal zavarba ejtőbb: a változó metrumú száguldásával eleinte még haláltáncszerű, diabolikus hatású zene idővel egyre jobban élvezni kezdi magát, a ritmusok játékosságát, a tétel egyre könnyedebbnek, tetszetősebbnek hat – egy-egy pillanatra mintha még a nap is kisütne. Zenei szempontból a III. tétel értékelhető a legkedvezőbben: bár a próféta panaszai mintha nem igazán a közösség sorsát érintenék, és hangjuk mintha egy csöppet femininre sikerült volna, azért a tétel bővelkedik őszinte és szívhezszóló pillanatokban.
 
Várdai István
Várdai István

A mű ritkaság jellege persze erőteljesen magához vonzotta figyelmünket. Ezért fontos hangsúlyosan leszögeznünk, hogy mindeközben az Óbudai Danubia Zenekar és karmestere, Hámori Máté elsőrangú teljesítményt nyújtott. Míg egyrészt lassan a legtisztább, legáttetszőbb hangzású magyar zenekarok között kell őket számon tartanunk, feltűnően precíz játékukat, különösen pedig életteli ritmikájukat is egyértelmű dicséret illeti. Hámori Máté tökéletesen tartotta kézben a nehéz partitúrát, s csodálatosan érzékeny pianókat csalt ki zenekarából az utolsó tételben. Ugyanitt meg kell emlékeznünk az szóló-vonóskvartett éterien szép megszólalásáról, és Várhelyi Éva erőteljes, de élessé sohasem váló, jól kontrollált előadásáról, expresszivitásáról.

 
A Három meditáció, mint három és fél évtizeddel későbbi darab, természetesen mérhetetlenül több zenei és élettapasztalat birtokában készült, mint a korai mesterremek. Pontosabban sokkal inkább ez a darab tekinthető valamifajta remeknek, mindhárom tételében szép, mély és emlékezetes gondolatokkal – miközben egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy jutalomjátékul szolgáljon egy nagy csellistának, a Rokokó variációk nyomdokában járva. Egyetlen illusztrációként hadd hozzam fel a harmadik tétel esetét, ahol a jellegzetesen bernsteini, hemiolás ritmikai játékokra alapozott táncos szakasz és visszatérése az elképzelhető legátszellemültebb, csodálatos mélyvonós- és hárfaszínekkel megfestett triót fog közre. A zenekarról és karmesteréről nem tudok, de nem is szükséges többet mondanom, mint az imént: nagyszerűek voltak. Várdai Istvánról viszont ezúttal is le kell írnom: játékának elmélyültsége és elsöprő kantábilitása, ugyanakkor a zenélés kitörő öröme, a Bernstein játékos egyéniségével való kongeniális azonosulás egyenrangú művésznek mutatja őt a darab eredeti címzettjével való összehasonlításban is.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek