A magyar filmgyártás egész jól megúszta a folytatásba csomagolt önismétléseket. A szerelem első, második és utolsó vérig című „szerelmi trilógián” kívül csak az Üvegtigris ért meg három részt, és ezeknek a felhajtóereje is jobbára a nosztalgia volt, semmint az alkotókat szétfeszítő, a korábbi két részbe nem fért mondandó. A Valami Amerika második epizódja sem lett olyan kiábrándítóan rossz, hogy még az eltelt idő se tudja megszépíteni. Ráadásul Herendi Gábor a Kincsemmel a magyar közönségfilm éllovásává és a nézőmaximálás garanciájává lépett elő, így akár a Várnai fivérek történetének ötödik vagy hatodik részére is bólintottak volna. A kérdés persze most is az, mint máskor: rezeg vajon annyi erő még ebben az egészben, hogy megérje tovább savanyítani a káposztát?
Majd tíz év telt el a második rész óta, és hiába látszik az elmúlt idő a szereplőink (és a rajongók) arcán, igazából semmi sem változott. Mintha tegnap (na jó, tegnapelőtt) ejtettük volna el a történet fonalát. Várnai Tamás még mindig a Bűnös város sikertelenségét nyögi nagy alkotói lelkében – viszont amennyire ütött a „művészfilm” fricskája a korábbi, 2008-as epizódban, annyira fárasztó most, ráadásul többször is elsütik ugyanazt a poént. Várnai Ákos még mindig ugyanaz a szexgép, és barátnője, Timi intelligenciahányadosa sem nőtt az évek során, sőt inkább morzsolódott a meglévőből. Alex ugyanúgy szélhámos, Várnai András élete ugyanolyan céltalan. Két érdemleges esemény történt csupán: Ákos felesége, Eszter gyermeket vár, András pedig nem mehetett hozzá Vivihez, aki a film elején elhagyja az országot. A gengszterek gengszterebbek, a balekok balekebbek lettek. Ennyi tíz év a Herendi-féle univerzumban.
 Jelenetek a filmből |
Mondanám, hogy ez még nem lenne baj, hiszen a rajongók nem rögrealista folytatást várnak, hanem egy újabb nosztalgialöketet, és minden különösebb befogadói munka nélkül szeretnének ráfordulni a harmadik rész történéseire. Az ötlettelenség viszont már itt rányomja bélyegét a filmre. Miközben minden, de tényleg minden azt mutatja, hogy újabb szuperprodukció került a moziba: minden szerepben igazi nagyágyú, láthatóan nem sajnálták a pénzt helyszínekre, összetört autókra, akciójelenetekre. Mindezek ellenére valahogy mégis az olcsóság üli itt torát. A kezdőjelenet utcai lövöldözésénél már a Pál utcai grund elfoglalása is izgalmasabb és drámaibb, mintha egy vasárnap délutáni paintball csata viszonyulna a verduni csatához, bár érteni véljük a szándékot: itt most egy kicsit minden paródia, összekacsintás a nézővel.
Ezért is sok az idézet, a karikatúra. Ha akar, a műveltebb néző elrágódhat azon, hogy a lépcsőn legördülő babakocsi most az Aki legyőzte Al Caponét parafrázisa-e, vagy egyenesen a Patyomkin páncélos ősjelenetéig nyúlik vissza. De megidézik itt egy fricska erejéig a Mission impossible-filmeket, az Éjféli expressztől az összes börtönnel foglalkozó drámát és annak ordassá vált közhelyeit. És mindent még erősebb színekkel húznak ki: aki meleg, az nagyon buzis lesz (ahogy azt Móricka elképzeli), aki kemény börtöntöltelék, az még keményebb. És amikor már elvész a mérték, akkor nincs megállás az ízléstelenségben, az alpári humorban. A sok szappan után csúszkáló, fickándozó meztelen férfitest (posztmodern Laokoón-csoport) a trilógia mélypontja, de számos más tréfa esetén is fájdalmasan nyilallhat a nézőbe a felismerés: látott már ennél szellemesebb Szeszélyes évszakokat. Az alaptörténet nem túl eredeti (mint ahogy nem volt eredeti a második rész cselekménye sem), ráadásul a film jelentős részében önmagát parodizálja, tegyük hozzá, itt-ott valóban humorosan: a második részben megismert musicalt adják elő a börtönben muzikális és kevésbé muzikális rabokkal.
 A képek forrása: MAFAB |
Mert hiába sok összekacsintás, a jelzés, hogy itt semmit sem szabad komolyan venni, az egymás mellé pakolt paródiaelemek sehogy sem adnak ki egy filmet, csak némi laza marháskodást, nettó ostobaságot és előítéletet. Ami egy jó vígjátékban akár még csípős humorrá is válhatott volna.
Talán csak Stohl András szerepeltetése telitalálat, aki voltaképpen önmagát alakítja a börtönben, mert ehhez sikerült annyi (ön)iróniát ragasztani, hogy az ő jelenetei miatt érdemes igazából megnézni a filmet. Hasonlóképpen jó lehetett volna Nagy Ervin beugrója is (neki is megvan a kellő öniróniája ehhez), főként a Kincsem romantikus főhőse után, ám a humort itt erősen tompítja a mértéktelenség, a sztereotípiák túlhúzása. Nagy Ervin Rezsója annyira és tipikusan buzi, hogy talán már csak Sacha Baron Cohen Brünója vehetné fel vele a versenyt, s bizony itt is becsúszik egy-két kínosan méltatlan poén. Talán ezekben a helyzetekben hiányzott leginkább az erős rendezői kéz. És az olló.
Mindezek ellenére kétség sem férhet hozzá, hogy újabb sikerfilmet üdvözölhetünk a moziban. A Valami Amerika 3 humora éppannyira vaskos, mint amennyire az átlag magyar néző számít és szereti is, és olyan sok helyről lopkod össze ezt-azt, hogy szinte minden jelenet ismerős lehet valahonnan, ha máshonnan nem, hát a korábbi részekből. Aki ennél többet szeretne, az helyére rakhatja magában az idézeteket, és némi kurázsit (?) is felírhat a rendező neve mellé, aki bár messze nem a jelenlegi kurzus számkivetettje filmes vonalon, ám – a Vízipók-csodapók segítségével – mégis elhelyez egy kis aktuálpolitikai krokit az erre fogékony nézőknek. (Más kérdés, hogy a rajzfilmkedvelő nagymenő gengszter alakja, László Zsolt minden visszafogottsága ellenére is inkább ciki, mint hiteles.)
A kevesebb több lett volna, idézünk fel magunk is egy kritikusi közhelyet így a végére, mert ez most valóban illik a remélhetően utolsó epizódra. Hiszen már ez is leginkább arról árulkodott, hogy igazán csak az alkotógárda élvezte az újabb nagy találkozót, a néző marad a puszta emlékidézéssel, az öregedés humortalanságával és a boldog bizsergéssel, hogy láthatja kedvelt figuráit kedvelt és lassan unalomra ítélt élethelyzetében. És mert szereti, gyorsan elfelejti a majd száz perces kínlódást.