Fekete párduc
2018.02.14.

Fontos film a Fekete párduc, de végeredményben csak egy újabb szuperhősmozi a szuperhősmozik végeláthatatlan sorában. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Még moziba sem került, de már mindenkinek megvan róla a véleménye. Alternatív jobboldali csoportok a Facebookon (és a különböző kritikaösszesítő filmadatbázisokon, az IMDb-n és a Rotten Tomatoeson) igyekeztek blokkolni és lejáratni a Fekete párducot, mások már az előzetes láttán afrofuturista remekműként emlegették, miközben jótékonysági szervezetek és jótékonykodó sztárszínészek sorra foglalták le a mozitermeket, hogy nehéz sorsú afro-amerikai gyerekek grátisz nézhessék majd meg az Első Fekete Szuperhősfilmet. A Fekete párduc már megjelenése előtt üggyé vált, talán nem függetlenül attól, hogy a filmet író és rendező Ryan Coogler, a Creed és A megálló mögötti, még mindig csupán 31 éves tehetség valóban felvállalta a feketék ügyét, és mindezt egy olyan blockbusterben tette, amely köztudottan nem szokott politizálni. 

A sorok közül azért eddig is ki lehetett már olvasni, hogy mit gondol a Marvel az amerikai közéletről nagy vonalakban, de az áthallásokat eddig rendre a szuperhősfilmek logikájával ártalmatlanították, hogy még véletlenül se idegenítsenek el nézőket a demokrata–republikánus tengely egyik végéről sem – így lett például a NSA lehallgatási botrányából az Amerika Kapitány: A tél kapitányában rejtőzködő nácik puccskísérlete. A Fekete párduc viszont nem köntörfalaz, és nem allegóriákban beszél, hanem az arcunkba vágja, amit elnyomásról, Afrikáról és fekete büszkeségről gondol. Arról, hogy mivé fejlődhetett volna a kontinens gyarmatosítók nélkül, és milyen kincseket rejthetnek még a legszegényebbnek tűnő országok is.

Utópia ez, de annak hatásos – és nem csak azért, mert a fekete tizenévesek szőke és kékszemű istenek helyett végre afrofrizurás igazságosztókkal azonosulhatnak. A Fekete párductól azért verhet hevesebben az érintettek szíve, és azért csiszolhat ki ennyi indulatot a szélsőségesekből, mert visszaadja a szuperhősös műfajnak a megalomán pixelharcok között elsuvadt lényegét: azt a vágybeteljesítő fantáziát, ami zsigeri szinten javítja ki a nemzet kollektív tudatába égett traumákat. Innen indítottak a szuperhősök, amikor Amerika Kapitány az első lapszám borítóján, jóval Tarantino előtt pofán vágta Hitlert, és ezen a pályán maradtak akkor is, amikor Superman öt évvel a szeptember 11-ei katasztrófa után sérülés nélkül landoltatott egy lezuhanó repülőgépet a focipályán. Most pedig végre a feketék is sorra kerültek a tömegkulturális álmodozásban, a Fekete párducban ugyanis Afrika már nem az éhező gyerekek, a politikai korrupció, a népirtások szinonimája, hanem egy fejlett országé, amelynek technológiája, orvosi és hadifejlesztései messze túlszárnyalják az Egyesült Államokét. Wakandába, a Kenya és Etiópia határán fekvő, fiktív országba még az ősidőkben csapódott be egy meteorit, és a helyiek az abból kinyert vibrániumból építették fel a sci-fibe illő metropoliszukat, amit aztán elrejtettek a világ szeme elől, hogy megvédjék a gyarmatosítóktól a népüket és az ásványi kincseiket.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ez az Afrikába képzelt Amerika, az innovációban elöljáró, dúsgazdag szuperhatalom, amelynek nem a rabszolgaság, hanem gazdag kulturális örökség jelenti a múltját, tökéletes fantázia az afro-amerikaiak számára. Ráadásul a problémák is ismerősek még Roosevelt, illetve a polgárjogi mozgalmak idejéből: az izolacionista politikát folytató Wakandának tartania kell a lépést a korral, és kilépni a nemzetközi porondra, hogy a technológiájukkal és javaikkal megsegítsék a rászorulókat. Csak a kivitelezésen folyik a vita: míg az apja halála után trónra kerülő T’Challa, vagyis a Fekete Párduc ezt inkább békésen tenné – ha egyáltalán –, kihívója, az iraki háborút és a CIA-t is megjárt úgynevezett Koncoló inkább felfegyverezné az elnyomottakat, hogy vibrániummal töltött sugárvetőkkel robbantsák ki a fekete forradalmat. Ideológiák csapnak tehát össze, mintha Martin Luther King és Malcolm X golyóálló macskaruhában rendezné a vitáját: Fekete Párduc a Fekete párducok ellen.

Hogy ebből végül csak cicaharc lesz, és nem a világnézetek epikus ütköztetése, arról a szűkre szabott zsánerszabályok tehetnek, amelyek előírják, hogy minden konfliktust egy látványos pofonváltásban kell feloldani, amelyben úgyis az erősebb kutyának lesz igaza. A Fekete párducban ráadásul tényleg csak pofonváltásokat láthatunk akciófronton: a sérthetetlen páncélban ugráló, szuperképességként csupán karmokat eresztő hősünk nem tartogat számunkra meglepetéseket, Coogler pedig, aki a Rocky-filmeket fekete drámaként újragondoló Creedben már jó pár bravúros, egysnittes bunyóval örvendeztetett meg, most csak ezek halovány másolatával rukkolt elő. Állítólag afrikai harcművészeti fogásokat is bedolgoztak a Párduc repertoárjába, de ahhoz már valószínűleg feketeövesnek kell lenni, hogy kiszúrjuk a speciális megoldásokat, mert innen, a káeurópai multiplexből csak a CGI-bravúrkodás látszik.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Más téren azért könnyebb a dolgunk, hiszen a film felvezetése épp attól izgalmas, hogy az afrikai körítés felülírja a szuperhősfilmek sablonjait. A helyszínt, amely a romba dönthető metropoliszok helyett most a végeláthatatlan szavannákra kerül át, a történetet, amely az akciókényszer helyett a trónöröklés és az igazságos uralkodás körüli konfliktusokra koncentrálhat, és a stílust, amit a műanyag-zúzda helyett inkább szivárványszínű spiritualizmussal töltenek fel. Alighanem a Fekete párduc az első sci-fi Hollywood közelmúltjából, amely nem koppintja a Szárnyas fejvadászt, és ettől máris frissnek hat – a kék csillagfényben úszó sivatag, vagy az afrofuturizmus jegyeit viselő fejlesztések egyedi közeget biztosítanak ennek a kémkedést és árulást előtérbe helyező történetnek, amely sokszor inkább egy királydrámába oltott James Bond-filmre hasonlít.

Hogy aztán a második etapra kiderüljön, hogy Coogler nem csinált mást, csak az egyik klisé helyére egy másikat hegesztett. Elhagyta ugyan a Marvel eredettörténeteinek unásig csépelt fordulatait, de csak azért, hogy Az oroszlánkirályból, valamint az angolok két nagy hősétől, Shakespeare-től és James Bondtól kölcsönözzön, utóbbitól ráadásul egy komplett akciójelenetet (a kaszinósat a Skyfallból) és karaktert (a 007-est kütyükkel ellátó Q-t írták át – a jópofáskodó magyar szinkronban irritáló – kamaszlánnyá). És ha az akciózások felejthetőek, ugyanez igaz a lassan, de biztosan unalomba fulladó történetre, ami hiába vet fel érdekes, és a Marvel moziverzumában eddig messzire került kérdéseket, ha azoknak nem képes súlyt adni. Csak egy-egy beszólás szintjén foglalkozik a hagyományőrzés és a modernizáció konfliktusával (hogyan őrizheti a törzsi tradíciókat ilyen hűségesen egy ennyire fejlett ország?), a belviszályokban ellentétes oldalra kerülő szerelmesek összecsapását elnapolja, és nem meri meglépni azt sem, hogy a körülmények áldozataként színre lépő, tragikus antagonistából egy ambivalens, rossz útra sodródott vezetőt, és ne pedig egy pszichopata, mindent reflexből leromboló gonoszt faragjon.

Ha megteszik, most egy sokkal izgalmasabb, provokatívabb filmként emlegethetnénk a Fekete párducot, így viszont megint csak visszasüppedünk a Marvel-filmeket eluraló középutasságba. Végül a pacifista és a militáns ideológia harcát is olcsó szlogenekben oldja fel a Fekete párduc, amely odáig merészkedik az aktuálpolitizálásban, hogy az egyik stáblista utáni jelenetébe túlzás nélkül beleláthatjuk Orbán Viktor és Soros György világnézeti viszályát. Mindez egy amerikai szuperhősfilmtől bátorságra vall, mert az amerikai szuperhősfilm-rendezők nem a forgatókönyvbe, csak a Twitterükre szoktak a magyar kormányról írogatni, de olyan szuperhősfilmet se láttunk még, amit a mondanivalója tett volna igazán naggyá. Keményebb drámával, árnyaltabb gonosszal, stílusosabb akciókkal és merészebben végigvitt konfliktusokkal valóban az a remekmű lehetett volna a Fekete párduc, aminek az amerikai kritikusok kikiáltották, de a jó szándék ellenére – vagy éppen azért – végül csak egy súlytalan és didaktikus királydrámára futotta belőle. A politikus szuperhősfilmezésnek így továbbra is Christopher Nolan a királya.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2018