Beszélgetés Andrei Şerban rendezővel
2018.02.11.

Nehéz egyeztetés volt, de végül kötélnek állt: Andrei Şerban, román származású amerikai rendező, aki a Radnóti Színházban a III. Richárdot rendezi Alföldi Róberttel a címszerepben, a darabról, a mindannyiunkban ott rejtező "Richárdról" is beszélt a Revizornak. CSÁKI JUDIT INTERJÚJA.

Revizor: Alig egy hét van a bemutatóig. Hol tart? Majdnem kész?

Andrei Şerban: Sosem vagyok készen. Soha. Olyan régen dolgozom színházban, hogy már tudnom kéne, hogy ez mindig így van. A bemutatón a közönség szemével nézek az előadásra, és hirtelen meglátom, hogy itt is, ott is másképp kellett volna, vagy mást is kellett volna, vagy valami mégsem jó, és bosszankodom, miért is nem láttam előbb... Ezért is szeretek egy darabot többször is megrendezni, különböző országokban, mert úgy érzem, olyankor javítok rajta.

R: És ez hányadik III. Richárd?

AS: Az első.

R: Pedig az egyik kedvenc szerzője a kettő közül: Shakespeare mellett Csehov a másik.

AS: És idetenném harmadiknak Aiszkhüloszt is. Sorrend nincs.

R: Még az időrend sem számít, hiszen önnek mind kortárs szerző, igaz? A drámatörténeti helye nemigen izgatja, ugye?


AS: Igen és nem. Például ennél a darabnál alaposan szemügyre kellett vennem kort, amikor játszódik. Ki kicsoda, ki kit árul el, ki kivel fekszik le, hiszen annyira bonyolult és szövevényes. A közönségnek nem kell rendelkeznie ezzel a háttértudással, de nekünk - a színészeknek és nekem - igen. V. Henrik nagyszerű fickó volt, igazi patrióta, de uralkodása végén a birodalom hanyatlásnak indult, és mire VI. Henrik jött, az ország már darabokban volt. Így nyílt terep III. Richárdnak. Majdnem egy teljes évszázadról beszélünk, a 15.-ről. Shakespeare száz évvel később írta ezt meg; olyan, mintha ma valaki az első világháborúról írna. És persze az az érdekes, hogy hogyan változott a világ az első világháborútól máig, amikoris visszatekintünk; hát ugyanez volt a helyzet Shakespeare-rel: ő a saját jelenéből tekintett vissza erre az időszakra. Ráadásul ez az író egyik lábával a középkorban, a másikkal a reneszánszban állt. Szeretünk úgy gondolni rá, mint egy reneszánsz figurára, pedig hát a középkor hatása is igen erős: a misztikum, a misztérium, a katolikus neveltetés és vallás, és a földrengés, amit a protestantizmus jelentett, hiszen Erzsébet és a Lancesterek mind protestánsok... Szóval a katolikus Shakespeare-nek a protestáns uralkodóval kellett kijönnie, neki kellett a kedvére tenni, ehhez evidensen szerepet kellett játszania, ahogy Richárd is szerepet játszik, hogy elérje, amit akar. Vagyis Shakespeare-ben is ott volt Richard. A reneszánszban rájöttek, hogy a föld nem lapos. Nem a világegyetem középpontja, mert a Nap az. Mi csak egy vagyunk a sok planéta közül, szóval kicsik vagyunk. Aztán fölfedezték a nyomtatást, megszervezték a postát, a navigációt, a kommunikációt - megváltoztatták a világot, ez is hatalmas sokk lehetett. Az emberek orientációt vesztettek, összezavarodtak, nem tudtak eligazodni. És ma pontosan ez történik: a globalizációval, az internettel, a facebookkal, a rengeteg új találmánnyal. Elveszettek lettünk, általános a zavartság, minden egész eltörött - tökéletes idő és alkalom, hogy jöjjön valaki olyan, mint III. Richárd. Ezért aztán semmit nem kell hozzátennem, hogy ez egy kortárs darab legyen; ha hallod a szöveget, az elég. És ilyen író nincsen más, csak Shakespeare, ez az ő unikalitása. Ötven évvel ezelőtt épp ennyire igaz volt, és száz év múlva is igaz lesz. Itt van ez a sorozat, a Trónok harca. Két család harcol, és van egy törpe, akit mindenki utál; kitaszítják a családból, mert ronda. Ezt a sorozatot mindenki nézi - és hát tiszta Shakespeare, ugye. Van egy másik sorozat is, Amerikában rendkívül népszerű, Breaking Bad a címe (magyarul Totál szívás), ez pedig a Macbeth sztorija, egy sivatagban, Nevadában. Ezek a sokszoros milliárdosok, akik ezt csinálták, sokat tanultak Shakespeare-től. Ő ugyanis a tökéletes sorozatíró. A VI. Henrik egy hosszú darab, tizenöt óra, ha egészében eljátszanák, erről szól: mi a következő epizód? A legizgalmasabb pillanatnál kell megszakítani. Shakespeare zseni, és modern zseni.

R: Akkor semmit nem kellett kimozdítani az eredeti helyéről ahhoz, hogy...

AS: Semmit a világon. Olyan ostobaság és leegyszerűsítés lenne Orbánról vagy Trumpról csinálni előadást. Túl primitív. Nem azért megyünk a színházba, hogy jól kiharagudjuk magunkat egy miniszterelnökre vagy egy államelnökre. Annyi III. Richárd-előadás volt, amelyet náci kosztümben játszottak... Súlyos hiba, mert túlságosan leegyszerűsíti a darabot, ami sokkal összetettebb, érdekesebb és izgalmasabb ennél. Ez nem a nácikról szól. És mi van, ha Trumpra rendezi valaki? A nézők, akikre naphosszat ömlenek a hírek, elmennek a színházba, ami semmit nem tesz hozzá ahhoz, amit a hírekből már ismernek. Ez hiba, ez banalitás, ez primitív. Ez a fajta politikai színház teljesen impotens: ráhúzni egy darabot a jelenlegi amerikai vagy magyar helyzetre, és azon keresztül kritizálni a fennállót. Miközben a színház sokkal összetettebb ennél: magát a darabot kell eljátszani, hogy a néző hozzá tudjon tenni valamit az addigi ismereteihez vagy gondolataihoz. Nem lehet, hogy úgy menjen ki a néző a színházból, hogy semmivel nem tud vagy gondol többet, mint amikor bejött.

R: És mi ez a több ebben az előadásban?

AS: Van énnekem egy kedvenc metaforám, sokszor elmondtam már, elmondom megint. Színházba menni szerintem olyan, mint amikor elmegyek az orvoshoz. Nem érzem jól magam a bőrömben, negatív érzéseim vannak az életről, aggódom - ez meglehetősen tipikus életérzés, igaz? Elmegyek a színházba, és nem akarok úgy kijönni onnan, hogy még rosszabbul érzem magam, még jobban aggódom, még megalázottabb vagyok. Azért megyek, hogy jobban érezzem magam. Ahogy az orvoshoz is. Még akkor is, ha - Isten ments - az orvos azt mondja, hogy rákos vagyok. De ha ezt az orvos úgy mondja, hogy elém tárja az összes lehetőséget, nem fogsz meghalni, meg fogsz gyógyulni, és így tovább - akkor jobb állapotban jössz ki, mint ahogy bementél. Számomra a színház is ilyen, illetve ez a dolga. Ha ezt nem látja el, minek menjek?

R: Hallom, itt is szinte minden este színházba megy. Mindent látott a Radnótiban, persze, járt a Katonában és másutt is...

AS: Ami a színészeket illeti, pompás a színvonal. Kiváló színészeket láttam. Az a probléma itt is, mint mindenütt másutt a világon, hogy miért is csinálunk színházat? Magas színvonalú szórakoztató előadásokért? Mit akarunk elérni vele? Ez az én hasonlatom az orvossal... hát ebből nem sokat látok itt, de másutt sem. Azt sem tudom, hogy én hogyan csináljam. Mintha megrekedt volna a színház, pedig tovább kellene lépnie. Nagyon jó, de kissé... hogy is mondjam... impotens. A nézőknek megrendülten kellene távozni. Mint régen, a görögöknél, ahogy mondani szokás. Vegyük csak elő ezt a misztikus kifejezést: katarzis. Mit is jelent ez? Azt, hogy bejössz a színházba, és amikor elmész, másmilyen vagy.

R: Másmilyen leszek a III. Richárd után?


AS: Nem tudom. Hiszen mondom, azt sem tudom, én hogyan csináljam. Nem tudom jobban, mint mások. Ugyanabban a... valamiben vagyok, mint mindenki más. (In the same shit...)

R: Ez a dilemma is része lehet a katarzisnak, nem? Hogy a néző kérdőjelekért menjen a színházba, ne felkiáltójelekért.

AS: Ne a válaszért, igen. Ahogy az embert élete során az igazság keresése vezérli, nem a megtalált igazság, hiszen sosem fogja megtalálni a végső igazságot... De ha csak egyetlen pillanatig is azt hiszem, hogy megtaláltam, akkor nagy bajban vagyok... Ez a helyzet a megoldással is. Ha azt hiszem, megvan a megoldás, ellustulok. Hevernék a tengerparton, nem csinálnék semmit. Én úgy teszek, mintha nem tudnék semmit, nem értenék semmit, és azt hiszem, ez a jó kiindulópont.

R: Egy rendezőnek is?

AS: Hát nekem minden esetre. Önmagamról beszélek. Nekem ez a legjobb. Ha tudni vélem, hogy egy darab miről szól, mit jelent, és ezt akarom elmondani a színészeknek és a közönségnek, az jókora bukáshoz vezet. Az egyetlen ok, hogy megrendezzek valamit: a kérdés maga. Én nem értem III. Richárdot. Nem értem a darabot. Honnan jön ez a szörnyeteg? És Jago az Othellóban? És Edmund a Learben? Miért írta meg Shakespeare ezeket a rosszfiúkat? Hogy rájuk mutasson? Vagy hogy megmutassa, hogy ők bennünk vannak? Hogy Richárd bennem van? Mert ha ő, a gonosz, a szörnyeteg ott van kívül, én pedig, a jó ember, itt vagyok, az egy kicsit sem érdekes. Az az érdekes, ha elég bátor vagyok ahhoz, hogy magamban keressem meg Richárdot. Ha a közönség felől nézem, akkor azt látom, hogy akár jó az előadás, akár rossz, akár modern, akár ósdi, minden közönség szereti Richárdot. Szeretik ezt a sorozatgyilkost. Hát bolondok? Miért szeretik? Ezt a szörnyeteget? Tudja, mi, nézők gyávák vagyunk. Ezért csodáljuk ezt a gátlástalan gonoszt, ezt a fickót, aki leplezetlenül gyűlöl, aki nem "viselkedik", nem játssza meg magát. Nézze, mi megválasztottuk Trumpot. Hát bolondok vagyunk? Vannak, akik azt mondják, semmi baj, ő nem ért a politikához, majd mi elvezetjük ezt az országot. Mások azt mondják, hát igen, rossz, de nem annyira rossz. Hiszen nagy karriert csinált, sok pénzt, most meg csökkenti az adót, rendben lesz ez. Arrogáns, hát istenem, rettenetesen gazdag, hát arrogáns. Nézze csak meg, hogy ebben a darabban kicsoda Richárd legjobb barátja. Hát a két bérgyilkos. Erre szöveg is van, ezt Richárd mondja. Trump legjobb barátai pedig rémes maffiózók. Erre már sokan felkapják a fejüket, istenem, mit csináltunk - de hát késő. Túl késő.

R: Mire mondja, hogy gyávák vagyunk?

AS: Most magamról beszélek: nagy bátran igyekszem azt mondani, hogy amikor gyűlölök valakit, akár csak öt percig, vajon szeretném megölni? Megmérgezni, meggyilkolni? Elkövetni valami borzalmasat? Ha megteszem, börtönbe kerülök sok-sok évre, vagyis dehogy teszem meg, mert tudom, hogy vannak törvények, és engedelmeskedem a törvényeknek. De aki a törvények felett áll? Amikor teljesen egyedül vagyok, és csak a fantáziám működik, akkor bizony azt gondolom, hogy én megölném, megfojtanám ezt a kritikust, mert rosszat írt rólam - és máris ott van bennem III. Richárd. Igaz? (nevet.)

R: Persze hogy van olyan, hogy az ember legszívesebben megölne valakit, és nem törődik sem a büntetéssel, sem az erkölcsi méltósággal. De van itt, mármint a III. Richárdban egy másik figura, sőt, több figura, maga a környezet, amelyik gyönge...

AS: Igen, de ez sem homogén. Ott van például Lady Anna és Erzsébet. Ez két hosszú jelenet. Nem akarom részletesen elmesélni a jeleneteket, de ebben az előadásban a nők egészen mások lesznek, mint amilyennek látni szokta őket, ezt megígérhetem. Aztán ott van Buckingham, aki... tudja, mint az az alak Trump mellett, Steve Bannon; ő volt a jobbkéz, radikális, populista, minden... Trump veje, Jared Kushner utálta Bannont. Ezért aztán Trump kidobta. De egy ideig ő volt a legjobb embere. Ugyanez a helyzet Buckinghammel. Együtt kezdték, kiállt Richárd mellett. És amikor Richárd király lesz, elkezd félni Buckinghamtől. Kidobja. Ott vannak aztán a naivak, akik azt hiszik, nem lesz ebből baj, majd ők segítenek.

R: A naivitás bűn? Ez az ő bűnük?

AS: Persze hogy az. Butaság. És mégis: a történelem örökké ismétli magát. Ezért mondom, hogy Shakespeare több, mint Magyarország vagy Amerika. Az emberiség, a történelem. Mi mind hipnotizáltak vagyunk, tömegpszichózis alanyai. Mikor szabadulunk föl ebből? Mindig egy vezért, egy apát akarunk? Ez a planéta készen fog állni valamikor egy igazi demokráciára? Soha. Mert mintha be lennénk tépve... De amikor hazamegyünk az előadás után, és elgondolkodunk ezen, hátha tisztábban látunk. Legalább magunkat tisztábban látjuk. Meglátjuk magunkban III. Richárdot. Föltesszük a kérdéseket: ki játszik itt velem? Miért hiszek neki? Nos, ezért jobb kérdésekkel elhagyni a színházat, mint válaszokkal. Ezért gondolom például, hogy Brecht ódivatú: ő mindig a választ adja meg. Miért rossz a világ? Hát a kapitalizmus miatt. A gazdagok rosszak, a szegények áldozatok. De van azért két kivétel: a Kaukázusi krétakör és a Szecsuáni jóember. Ez utóbbit négyszer rendeztem, különböző országokban. Ezek kérdésekről szólnak, a végén kérdésekkel maradunk magunkra. Hogy éljünk? Ki a jó anya? A vér szerinti, vagy akinek szíve van? Mi az igazság?

R: Mik a tapasztalatai a színészekkel?

AS: Nem tudom elmondani, mennyire tisztelem őket. Egyrészt nagyon jók - nem hízelgésből mondom, hogy nagyon szeretem a magyar színészeket. Csodálatosak. Nagy érzelmi bátorság van bennük, és intelligensek. Márpedig ez nem mindig jár együtt. És remek a humoruk. Itt a Radnótiban ezek a színészek minden este játszanak, nehéz, nagy szerepeket, és másnap délelőtt 10-től délután 5-ig próbálnak. Nagyon rövid az időnk, mindössze öt hét, a darab meg hosszú, pedig egyre csak húzom, és még mindig hosszú. És sosem panaszkodnak, sosem fáradtak, hanem frissek és energikusak. Rajtuk nem fog múlni. A többit meg... még van egy hét. Meglátjuk.
 
(Fotó: Dömölky Dániel) 
Szerző: Csáki Judit