Így volt ez a harmadévesek Ahogy tetszik előadásában is, ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében. „Szabó Lőrinc fordítása alapján a szöveget Vecsei H. Miklós készítette” – áll a színlapon, de az előadás épp mintha el akarna távolodni a szövegtől, töredéke hangzik csak el Shakespeare művének, amely így inkább kiindulópontot szolgáltat egy generációs kinyilatkoztatáshoz. Ez a generációs látásmód pedig fragmentumokban érzékeli a rengeteg információtól, a pop és a trash kultúra hangzavarától rendszertelen világot. A színészek feltűnnek és eltűnnek, néha értjük, hogy miért jöttek be a színpadra, néha nem, sokszor úgy kell őket kivontatni a térből. 

 

A szereplők állandóan bizonytalan világát még inkább skizofrénné teszi az, hogy a közönség külföldi tagjaira tekintettel a szöveg hol magyarul, hol angolul szólal meg. Az ardennes-i erdő legmélyebb sűrűjében vagyunk végig, leginkább a szerelmi kettősök jelennek meg tisztán a színpadon, meg a fiatal férfiak és nők kegyetlenkedései egymással. Az előadás végén a „színház az egész világ” kezdetű monológ ugyanebben a popkulturális zajban szólal meg, agyonismert szövege elvész az egymást követő zeneszámok között, melyek a monológ és az élet egyes stációit fogalmazzák újra.

 

Szintén a színművészetisek, a harmadéves fizikai színházi koreográfus-rendező osztály előadása volt a Bakkhánsnők, Nagy Péter István rendezésében. A színlap rengeteg, egyszerű mondatban megfogalmazott állítást tartalmaz Euripidész művéről. Ezek közül az előadás leginkább a következő állításra épül: „a Bakkhánsnők id, ego és szuperego találkozása a boncasztalon”. Hogy ez így van, az nem csoda: az elfojtásokra vagy a tomboló szexualitás bemutatására a mozgás valószínűleg jóval alkalmasabb eszköz, mint a nyelv. 

 

Nagy Péter István rendezésében Dionüszoszt és az ifjút is – aki Dionüszosz földi képmása – egy-egy nő alakítja. Így teljesen explicitté válik az Euripidész szövegében is jelenlévő viszony, amely szerint Pentheusz beleszeret az ifjúba. Barna Lilla az ifjú szerepében és Molnár G. Nóra Dionüszosz szerepében roppant karizmatikus jelenség, előbbi szoborszerű keménységével, utóbbi flegma nőiességével vonzza a tekintetet, játékukból kristálytisztán látszik a dionüszoszi figura kettőssége. És amitől jó egy fizikai színházi előadás: a Bakkhánsnőkben a mozdulatok nem pusztán illusztrálják az elhangzó szöveget, hanem minden alkalommal jelentéstöbbletet hordoznak.

 

Furcsán kilógott a többi előadás közül a Kaposvári Egyetem IV. éves színészosztályának Ördögűzőkje Uray Péter rendezésében. Nem gondoltam volna, hogy ilyen konzervatív vizsgaelőadással is találkozom még ezen a fesztiválon. Arthur Miller Salemi boszorkányok című drámájának színpadi megjelenítése az előadás elején még azzal kecsegtetett, hogy fizikai színházi előadást látunk majd: az első képben a fiatal lányok magukból kikelve táncoltak a félhomályban, majd pár jeleneten keresztül Salem lakói székekkel és egy hosszú asztallal csináltak látványos koreográfiát, amelyből jól látszott, a kaposvári osztály tagjai tehetséges fiatalok, akik sokféle színházi nyelv megszólaltatására lennének képesek, ha hagynák őket kibontakozni.

 

Viszont a rendezés más irányt vesz: egy ponton eltűnik a fizikai színház az előadásból, és csak nyomokban tér vissza. Helyét átveszi a szövegmondás, amely semmiféle más célt nem tűz ki maga elé, mint Miller tét- és koncepció nélküli felmondását; nem közöl semmit a darabról, a világról, és ami a legnagyobb baj, a játszókról sem igazán – ez a fajta színházi nyelv sokkal távolabb áll a hallgatóktól, mint az előadás elején próbálgatott fizikai színházi jelrendszer.

 

A színészi felkészülés és tanulási folyamat esszenciáját mutatja be a Lenni, Alessandra Francolini (a svájci Accademia Teatro Dimitri hallgatója) fizikai színházi show-ja. Hamlet belső küzdelmei itt azonossá válnak a színésznő Hamlet-nagymonológgal való küzdelmeivel. A tét mindkét esetben ugyanaz: a saját személyiség ízekre szedése, identitásváltás, egy új személyiség létrehozása. Hamlet és Alessandra Francolini egyszerre gyűjtenek erőt, hogy megtalálják önmagukat új szerepükben.

 

A negyvenöt perces előadás tele van humorral, derűvel, iróniával, bizonytalansággal és kétségbeeséssel. A színésznő pillanatról pillanatra váltogatja arcait, körülötte a "lenni vagy nem lenni" monológ szavai vannak szétszórva és összekeveredve kis kártyákon egy körben, a kör a színpad, ott kell megtörténnie az átváltozásnak. Fölötte egy hatalmas kabát Hamlet-felirattal, Francolini felcsimpaszkodik a kabátot tartó vállfára, hintázik rajta, aztán leguggol, magára teríti, kezét szemből kidugja a kabát ujjain, bábozik vele, majd egy fekete doboz mögé bújik, kezével és lábával elbábozza a Hamlet zanzásított változatát, a nézőknek a könnye is kicsordul a nevetéstől. 

 

Aztán magára húzza a kabátot, színes léggömböket csatol rá: az egyiken szomorú, a másikon vidám, a harmadikon riadt, a negyediken dühös arc, ez mind ő, meg persze Hamlet is, szenved, húzza magát a mázsás érzések alatt. Aztán kipukkantja a lufikat, így ér véget a felnövési folyamat, Hamlet és ő leszámolnak önmagukkal, végül sikerül elmondani a monológot is úgy, ahogy kell. Alessandra Francolini igazi clown-figura, aki nagyon közel enged minket magához rövid előadása alatt.

 

A Janáček Zeneművészeti és Előadóművészeti Akadémia Giraudoux Elektra című drámáját hozta el a FACT Fesztiválra, amely abból a 20. századi tapasztalatból értelmezi újra az ókori történetet, amely kizárja az egy és megkérdőjelezhetetlen igazság lehetőségét. Elektra történetében az igazság kérdése áll a központban, a véres tettet és a bosszú jogszerűségét ez legitimálja, ezért is szabadulhat meg Aiszkhülosz Oreszteiájának utolsó darabjában, az Eumeniszekben Oresztész az Erinnüszök kegyetlen kísértésétől. 

 

Ám ha nincs igazság, úgy a gyilkosság bűn, és a bosszúdráma képe Giraudoux szövegében sokkal összetettebb: Elektra Magdalena Straková alakításában undok, ödipális komplexusaival küzdő kamaszlány, akinek egyetlen célja, hogy elpusztítsa anyját. Az előadás elején kislány, aztán Oresztész ingét magára húzva, haját vizesen hátratűrve lassan férfiasodik, az előadás végén, mikor mindent elvesztett mereven áll a háttérben egy emelvényen, vonásai kemények, arcán nincsenek már érzelmek. Štěpán Princ Oresztész szerepében bizonytalan kisfiú, akit nővére irányít, ő is ödipális komplexusai miatt teljesíti be végül sorsát, dühében, mikor megtudja, anyjának szeretője van. 

 

Ebben a drámában ugyanis Aigiszthosz és Klütaimnésztra szerelme titok, a dráma utolsó harmadában derül csak ki, akkor, mikor kettőjük viszonya már épp megszűnne, hiszen már rég nem szeretik egymást. Elektra pedig az igazságot képviseli, azt az igazságot, amellyel a dráma első pillanatától senki nem akar szembenézni azok közül, akiknek takargatnivalójuk van. Az igazság kimondását, a múlt bűneinek megtorlását Elektra fontosabbnak tartja, mint Kadmosz védelmét, és a darab végén ez okozza a város pusztulását.

 

Az előadás első felvonása egy béna cseh varietészínház színfalai mögött játszódik, ahol a szereplők táncolnak és énekelnek a közönségnek, a görög népnek, Elektrát kivéve. Az első felvonás végén a díszletfalat lebontják a díszítők és a színészek; a második felvonás hazugságainak a közönsége mi vagyunk, mi lettünk Kadmosz népe.

 

A FACT fesztivál azon túl, hogy bemutatja a színházi élet legfiatalabbjait, akiknek egy része alkotja majd a következő színházi generációt, új tendenciákat, gondolkodásbeli hasonlóságokat is felmutat a sokszínűségben. A fizikai színház, a mozgás mint a reprezentáció eszköze, a drámaszöveg pusztán kiindulópontként vagy éppen ürügyként való használata a rendezési koncepcióban egyre nagyobb teret hódít magának ezekben az előadásokban. Ezzel persze nem találnak fel semmi újat a fiatal alkotók, inkább csak máshová kerülnek a hangsúlyok.

 

Az előadások adatlapja a Színház- és Filmművészeti Egyetem honlapján itt található.