Matthias Goerne és a Kammerorchester Basel a Zeneakadémián
2018.02.06.

A nagynevű bariton és egy hasonlóan jelentős presztízsű, nemzetközi hírű kamarazenekar experimentális szellemű közös fellépése. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

A Kammerorchester Basel – a Bázeli Kamarazenekar – nevét olvasva nekünk, magyaroknak Bartók jut eszünkbe, és persze azok a művek, amelyeket a zeneszerző Paul Sacher megrendelése nyomán az e nevet viselő együttesnek írt: a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, valamint a Divertimento. A mostani Bázeli Kamarazenekart azonban csak 1984-ben alapították – igaz, neve azonos a régi együttesével, és ami fontosabb: annak nyitott, kezdeményező szellemében és magas színvonalán dolgozik. Jelenlegi meghatározó karmester-partnerei közé tartozik többek közt Heinz Holliger és Giovanni Antonini – utóbbi neve azt is jelzi, hogy az együttestől a korhű előadópraxis sem idegen: a repertoár egy részét (a bécsi klasszika kora előtt keletkezett műveket) kópiahangszereken szólaltatják meg, a romantikus és modern kompozíciókat mai instrumentumokon játsszák. Hozzánk azonban nem karmesterrel érkeztek, hanem jelenlegi koncertmesterük, az izraeli születésű, később Kanadában Fenyves Lorándnál is tanult Daniel Bard vezetésével.
 
Bázeli Kamarazenekar
Bázeli Kamarazenekar
Mozart–Schubert-műsort hallottunk, s a logika, amely szerint az együttes a műveket elrendezte, a rendszeres koncertjárók emlékezetében felidézhette a Freiburger Barockorchester 2016 februárjában lezajlott, szintén zeneakadémiai fellépését. Akkor – egy másik nagyszerű bariton, Christian Gerhaher társaságában – az a zenekar is ugyanazt a hajdani koncertgyakorlatot idézte fel, amit a Bázeliek most. A 18. századi hangversenyeken (ahogy akkor nevezték: „akadémiákon”) még nem feltétlenül játszottak el egyben egy szimfóniát vagy más, többtételes művet, hanem akár énekszámokat is ékeltek a hangszeres tételek közé, sajátos alkalmi potpourrikat hozva létre. Ez történt most is: a koncert elején az első négy tétel csendült fel Mozart D-dúr („Postakürt”) szerenádjából (K. 320), majd az első rész további perceiben és a második elején Matthias Goerne énekelt három-három Schubert-dalt (Des Fischers Liebesglück, D. 933; Das Heimweh, D. 851; Ganymed, D. 544; Abendstern, D. 806; Pilgerweise, D. 789; Alinde, D. 904), hogy a koncert ismét Mozart jegyében fejeződjék be, a – sajnos ritkán hallható, pedig rendkívül szellemes és elegáns – D-dúr induló (K. 335) és a Postakürt-szerenád maradék három tételének megszólaltatásával.
 
Ha a bázeli zenekar játéka étel volna, megnyalnánk utána mind a tíz ujjunkat. Nagyszerűek! Mitől? Zenélésük csupa kedv, temperamentum, lendület, mutatós és olykor drámai ellentét. Mozartot sajátos „hibrid” hangszerparkkal tolmácsolták: modern vonóskar szintén modern fafúvókkal – de ugyanakkor natúrkürtök, natúrtrombiták és historikus üstdob. Az instrumentárium tehát vegyes volt, a zenei felfogás azonban egységes: tőről metszett régizenélés. Hiszen tudjuk: nem feltétlenül kell a historically informed játékhoz bélhúr, barokk vonó. Az ördög (vagy az angyal) a tempóvételekben, tagolásban, hangsúlyokban – a zene értelmezésében – lakik. És az utóbbi ezúttal kétséget sem hagyott historizmusa felől. Csupa tűz, csupa kontraszt volt a Bázeliek Mozartja, öröm volt hallgatni. Mindebben alighanem kulcsszerepet játszik Daniel Bard – azt ugyanis nem lehetett nem észrevenni, milyen ösztönző, felszabadító, mozgósító az ő muzsikusi jelenléte. Pompás muzsikus, aki körül pezseg az élet.
 
Matthias Goerne
Matthias Goerne
A Schubert-dalokban Matthias Goerne teljesítménye igazolta az ötvenegy éves német bariton nemzetközi rangját. Tapasztalva a kifinomultságot, amellyel hangját kezeli, a tempólélegeztetést, az érzékeny hangsúlyokat, a dinamika gazdag árnyalatkészletét, a szövegi tartalmakat megélő, azokat kidomborító éneklés kultúráját, megállapíthattuk: Goerne nem hiába tanult (mások mellett) Dietrich Fischer-Dieskautól és Elisabeth Schwarzkopftól. Kultúra uralja előadásmódját, a Lied műfajával való kapcsolatát. Kétség nem fér hozzá: jelentős énekes, aki formátumos teljesítményt nyújt. Éppen ezért, ebben a kontextusban hatott furcsán két olyan mozzanat, amely produkciójának megkérdőjelezhető részét alkotta.
 
Az első maga a zenekari hangszerelésű dalok műsorra tűzése. Schubert nem véletlenül kultiválta a zongorakíséretes Lied műfaját: ez illett a korhoz, amelyben a dalokat a feltörekvő polgárság szalonjaiban, családi és/vagy baráti körben, tehát bensőséges körülmények között adták elő. A hangszerelések (amelyekről mindvégig nem tudhattuk meg, kitől származnak) igényesek, szépek, de műfaji szempontból félresiklatják, vakvágányra viszik Schubert dalait. Ezúttal mélyen igaz volt a mondás, mely szerint a kevesebb több lett volna. Másik problémám külsődlegesnek tűnhet, holott lényegi kérdést érint. Matthias Goerne csípőjének és felső testének ringásával, karjának jellegzetes „vezénylő” lengetésével kísérte saját énekét. Mivel a daléneklésben a zenei teljesítmény mellett a színészi alakítás is fontos, és a művész teljes teste részt vesz a dal előadásában, kínos volt nézni a ringatózást, amellyel az énekes újra és újra kiesett szerepéből, olyan magánszeméllyé válva, aki élvezi, hogy milyen kellemesen lehet hajladozni Schubert dallamaira. Nem fért a fejembe, hogy egy világklasszis hogyan veszítheti el így a kontrollt produkciójának egy része fölött. Tegyük hozzá a méltányosság kedvéért: valóban csak egy részről van szó, mert a vokális teljesítmény mindvégig magasrendű maradt. Ezúttal az járt jól, aki csukott szemmell hallgatta a Schubert-dalokat.
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2018. január 29.