Teheráni tabuk
2018.02.08.

Az iráni botrányfilm akkor is szívet facsar, ha közhelyekbe botlik. Mert ami itt melodráma, az ott szomorú realitás. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Havazik Teheránban. A sötétben egy vánszorgó autó fénypászmája vág utat, a rádióból egy betelefonáló hangja szűrődik ki. „Isten úgy teremtette meg a nők orrát, hogy az igazodjon a csadorviselés követelményeihez.” Az utca szélén nők álldogálnak, prostituáltak. Az utolsó – gyerek van nála – leinti a taxist. A férje drogos, a börtönben szenved éppen, de a bíró a férfi beleegyezése nélkül nem engedélyezi a válást, így a nő kénytelen az utcán dolgozni, hogy gondoskodjon a fiáról. Mikor kuncsafttal van, rágót ad neki: a fiú Teherán esti fényeit kémleli, míg anyja az első ülésen kielégíti a taxist. Vagyis elégítené, ha a taxis nem látná meg a lányát és kezdené el lendületből kurvázni, amiért kézen fogva sétál egy férfival.

Ali Soozandeh köntörfalazás nélkül beszél az iráni társadalmat átszövő szexuális és vallási tabukról, és a fiatalságról, amely a nagyváros rejtett tereiben próbál kibújni alóluk, hogy megéljen valamiféle szabadságot. A Németországban forgatott és finanszírozott filmet nem korlátozza az iráni cenzúra, nem kell elemelnie, metaforákba, rejtélyekbe, vagy épp gyerektörténetekbe csomagolni azt, amit álságnak lát vagy képmutatásnak, mint a hazájukban alkotó mesterek, Asghar Farhadi vagy Dzsafar Panahi szokták. A Teheráni tabuknak ez az erénye és hübrisze is egyben: hogy olyan direkten beszél szexről, vallásról és balsorsokról, hogy elpárolog belőle a művészi kifinomultság – cserébe viszont szóba hozhat mindent, amiről a honfitársainak hallgatnia kell.

Leginkább arról, milyen kettős mércét teremtenek a szigorú vallási előírások, amit a férfiak büntetlenül hághatnak át, mert a szexuális vágyért, a bűnös gondolatokért úgyis mindig a nőket okolják. Őket alázzák meg, ha félrelépnek, és őket használják ki nap mint nap, mert a törvény végletesen kiszolgáltatja a férfiaknak. Váláshoz, munkavállaláshoz, de még ahhoz is engedélyt kell kérniük a férjüktől, hogy levegőt vegyenek, és ebbe az életbe, mondja Soozandeh, csak beleroppanni lehet. Még akkor is, ha nem lóg tragédia a levegőben, és kedves, törődő a férj, mint Saráé, és nem akar mást tőle, csak gyereket, a nő viszont dolgozna, mert beleőrül otthon az unalomba, abba, hogy éjjel-nappal csak a háztartással törődjön, a cukorbeteg apósát ápolja, és elviselje a fárasztóan szűklátókörű anyós megjegyzéseit.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Három szál, három lefojtott élet, amit Pari, a prostituált története fűz össze. A bíró, akinek a nyakára jár a válási papírokkal, szexuális ellenszolgáltatásért cserébe kiadja neki az egyik lakását, és ott, a lépcsőházban találkozik össze Sarával, a boldogtalan és terhes feleséggel, az utcán pedig egy fiatal zenésszel, aki nem tudja kiadatni a saját, elektronikus harmonikazenéjét, mert a kulturális minisztérium szerint nem egyezik az iszlám elveivel, és mikor elkeseredetten bulizik egyet, elveszi egy lány szüzességét, hogy másnap aztán fizethessen a szűzhártya-visszaállító műtétért.

A Taxi után ez egy újabb városfilm ez Teheránról, de míg a filmezéstől eltiltott és magát taxisnak álcázó Panahi fanyar humorral skiccelte fel a főváros színes kavalkádját, Soozandeh inkább az árnyoldalára fókuszál. A titkos abortuszokra, a hamisított hitelpapírokra, az utcai drogseftelésre, a nyilvános akasztásokra. Az ő Teheránja bűnváros, az örökös titkolózás, a négy fal közé bezárt szabadság városa, ahol éjszakai klubokban, diszkózenére drogozva menekülnek a valóság elől, nappal pedig örökös paranoiában élnek, mert bárki lehet spicli, aki elcsíp a metrón egy beszélgetést a visszavarrt szűzhártyáról, vagy meglát a parkban egy szerelmespárt, akik egymás kezét fogva sétálgatnak házassági papírok nélkül.

Sűrű és súlyos film a Teheráni tabuk, mintha Soozandeh minden tabut, képmutatást és dühítő méltánytalanságot bele akart volna zsúfolni másfél órába. Talán azért is nyúlt a rotoszkópos animációhoz, és ültette át a hús-vér színészekkel – stúdióban, zöld háttér előtt – leforgatott filmet digitális animációba, hogy meg tudjuk emészteni a mázsás drámákat? Sajátos animációs technika a rotoszkópé, amely a fizika szabályait elhagyó rajzfilmnél közelebb enged a valósághoz, de mindig két lépés távolságot tart, mintha az átrajzolt szereplői át akarnának törni a való életbe, de az utolsó falon sosem jutnának át. Épp erre használta Ari Folman a Libanoni keringőben, amelyben rotoszkópos animációval követi a népirtást elfelejtő dokufilmest, míg az le nem ásott az elfelejtett traumához és fel nem szabadította az emlékezetét, hogy a valódi humán katasztrófát már dokumentumképekben tárja elénk. Bár a Teheráni tabuk nem az emlékezetpolitika kérdéseit feszegeti, de hasonló érzésünk lehet a rotoszkópos képeket nézegetve: mintha ezek a gúzsba kötve táncoló emberek mindig nyújtózkodnának valami után, ami ott lebeg az orruk előtt, de elúszik rendre, ha utána kapnak.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Soozandeh válasza persze sokkal prózaibb: mivel nem forgathatott Teheránban, a szomszédos országok nagyvárosaiban pedig nem tudta volna elég hitelesen újrateremteni az iráni miliőt, kénytelen volt az animációhoz fordulni – de olyanhoz, aminek a lehető legnagyobb a valóságtartalma. A Teheráni tabukat Soozandeh ott forgatta – Németországban –, ahol már 24 éve él, szintén disszidált iráni színészekkel, és a hangulatos, árnyalt animáción jól látszik a több mint egyéves munka, amit belefektettek. És látszik az is, hogy a Cannes-ban debütált film a nyugati közönségnek készült, őket akarja bevezetni az iráni társadalom hazugságaiba és elfojtásaiba. Soozandeh az emigránsok keserűségével és felháborodásával rakta össze a filmet: Őt az igazságtalanságok érdeklik, amik előbb vagy utóbb úgyis megtörik az embert, és nem az, hogyan lehet együtt élni a megszorításokkal, és elfogadni iróniával őket, mint Farhadit. Míg Soozandeh mártírokat mutat, addig Farhadi hétköznapi embereket, akik mélységesen emberi hibákat követnek el abbéli igyekezetükben, hogy túléljenek ezen a szűkös játszótéren, amit a hét legtöbb napján mégis otthonosnak éreznek.

A Teheráni tabukból ez az otthonosság hiányzik, a főváros sokfélesége, na meg az irónia és az életkedv, amivel kiszínezik az ember a borúsabb napokat. Azért hiányzik nagyon, mert Soozandeh átfogó képet próbált rajzolni az irániak életéről, de végül csak egy oldalát, a tabukat és az áthágásukkal járó tragédiát fogta meg – azt viszont nagyon profin. A feszültség tapintható, az animáció gyönyörű, a történet pedig végig érdekfeszítő és megható annyira, hogy megtekintése a hibái ellenére is kötelező legyen. 
 
Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2018