Saját bevallása szerint Jane Fonda számára az aktivizmus mindig is ugyanolyan fontos volt, mint a színjátszás. Felemelte a szavát többek közt a vietnami, majd az iraki háború ellen, küzdött az indiánok jogaiért és különböző környezetvédelmi ügyekért, és persze a nők jogaiért is rendszeresen kiáll – legutóbb a hollywoodi szexuális zaklatási ügyek kapcsán hívta fel a figyelmet arra, hogy a fekete nők szexuális kizsákmányolásáról még mindig túl kevés szó esik. Évtizedekkel ezelőtt egyszer kijelentette, hogy csak fontos ügyekről szóló alkotásokban fog szerepelni, és ha ezt nem is tartotta be maradéktalanul, most, nyolcvanévesen megint irtó fontos dolgot csinál, ezúttal a tévében.
 Jane Fonda és Lily Tomlin |
Talán a Grace and Frankie első pillantásra nem tűnik társadalmi jelentőségű műnek, ám nagyon is az. Csak 2015-re jutottunk el oda, hogy készülhetett neves alkotókkal, nagy sztárokkal, igényes kivitelezésben egy könnyed vígjátéksorozat, amelynek hetvenes éveikben járó nők a főhősei. Ehhez persze arra a sokat emlegetett tévés forradalomra is szükség volt, ami lehetővé tette, hogy egyre több, rétegközönséget megszólító széria szülessen, illetve konkrétan a Netflixre, amely világszerte eljuttatja ezeket a célközönségükhöz. Amellett, hogy reklámszünetek nélkül biztosít félórás játékidőt egy-egy epizódnak, és nem ódzkodik a rizikósabbnak tartott sztorielemektől és szókimondóbb dialógusoktól sem.
A sorozat fő alkotója Marta Kauffman, aki a Jóbarátok szülőanyja is volt, de érdekes módon az alapötlet nem a hatvanéves tévés agyából pattant ki. Ő csak annyit tudott, hogy Jane Fonda és Lily Tomlin (akik barátnők az 1980-as Kilenctől ötig óta) szeretne közös sorozatban szerepelni, és próbált kitalálni valami hozzájuk passzoló sztorit, amikor a lánya bedobta, hogy mi lenne, ha Fonda és Tomlin két olyan nőt játszanának, akiknek a férjei egymásba szeretnek.
Ebből kiindulva szuper, az olcsó humorizáláson messze túlmutató dinamikákra lehetőséget adó miniközösséget hoztak létre. Grace (Fonda) és férje, Robert (Martin Sheen) jó megjelenésű, tetszetős házban élő, meglehetősen merev pár két gyönyörű szőke felnőtt lánnyal (Brooklyn Decker és June Diane Raphael), Frankie (Tomlin) és férje, Sol (Sam Waterston) ellenben humuszevő hippik két örökbefogadott felnőtt fiúval, a fekete Buddal (Baron Vaughn) és a drogfüggő Coyote-val (Ethan Embry).
Miután a legelső epizódban Robert és Sol bevallják feleségeiknek, hogy húsz éve viszonyt folytatnak egymással és össze akarnak házasodni, a nem éppen egy hullámhosszon levő Grace és Frankie egyaránt abba a tengerparti házba menekül, amelyet a két baráti házaspár közösen vásárolt sok-sok évvel korábban, hogy aztán a két magára és egymásra maradt nő kényszerű kohabitációja lassan barátsággá változzon. Jól bevált dramaturgiai megoldás: a két főhős szélsőségesen különböző természete remekül kiaknázható humorforrás, emellett azonnali megnyugvás a nézőnek, aki örömmel veszi tudomásul, hogy még két ennyire különböző ember is egymásra találhat, és hogy hetvenen túl sem lehetetlen az újrakezdés.
 Sam Waterston és Martin Sheen (A képek forrása: MAFAB.hu) |
Az újrakezdés lehetősége a Grace and Frankie évadokon végigvonuló főtémája és pozitív, reményteljes üzenete, amit az alkotók sikerrel képviselnek úgy, hogy az még épphogy a hihetőség határain belül maradjon. A legfontosabb e tekintetben, hogy a főhősök életében bekövetkező változások nem olyan szélsőségesek és villámgyorsak, mint számos sitcomban: a problémák nem oldódnak meg egyik epizódról a másikra, hanem akár egy teljes évadon átívelő sztoriszálban bontakoznak ki, és sosincs túl sok fordulat belepréselve az egyes epizódokba. Bár végig Grace és Frankie – másodsorban pedig Sol és Robert – áll a fókuszban, felnőtt gyerekeik is mind kapnak saját történetet, így egy-egy szálon egy egészen pici elmozdulás bőven elegendő ahhoz, hogy felváltva kitöltsék a játékidőt.
A nem elsietett, hatásos dramaturgiai építkezés egyik kiemelkedő példája Frankie és Sol szoros, szeretetteljes kapcsolatának, elválásuk fájdalmának és a teljes lezárás lehetetlenségének hiteles ábrázolása. Ami nemcsak az első évad egyik visszatérő problematikája, de a negyedik évadban ismét előkerül, egy másik pedig Grace és Frankie közös vállalkozásának – idősödő nők igényeire szabott szexuális segédeszközök gyártása – organikus kialakulása és fejlődése, ami valahol Frankie házi készítésű biosíkosítójánál indul az első évadban és a negyedikben már bonyolult etikai kérdéseknél és punciformájú lufiknál tart. Utóbbi szál az időskori szexualitás beemelésével tűnhetne akár erőltetettnek és programszerűnek is, de erről véletlenül sincs szó, a kozmetikai iparból visszavonult Grace-ről és a kreatív hajlamú Frankie-ről abszolút elhisszük, hogy belevágnak együtt ebbe az üzletbe.
Az öregedéssel járó érzelmi, egészségügyi és gyakorlati problémák felvetése és kezelése javarészt szintén életszerű és ismerős (még akkor is, ha néha a komikus hatás érdekében ezek eltúlzott formában jelennek meg), és emiatt Grace és Frankie közel kerül hozzánk annak ellenére, hogy világuk valójában igen csak távoli: a legtöbben valószínűleg egyetlen éjszakát sem töltünk életünkben egy olyan gyönyörű tengerparti házban, amelyben a cselekmény jelentős része zajlik. Itt érdemes megjegyezni, hogy bár a sorozat vizuális világára jellemző egy erős babaház-hangulat (és nemcsak konkrétan a házban játszódó jelenetekre), ez mégsem a 90-es évek sitcomjainak steril díszletvilága már, annál sokkal élőbb, lélegzőbb, valódibb a közeg.
Az első évadban megismertük és megkedveltük a figurákat, a második és harmadik évad a maga pozitív és szeretetteljes atmoszférájával gyakorlatilag terapisztikus hatású, a január 19-én bemutatott negyedik évadban azonban bizonyos hangnemváltás figyelhető meg. Az öregedés, a fizikai és szellemi hanyatlás a korábbiaknál hangsúlyosabban kerül előtérbe és komorabb formában jelenik meg. Több haláleset és temetés is szerepel az évadban, Grace és Frankie egyik barátnője demenciában szenved, Grace komoly térdproblémákkal küzd, és az évad végére központi kérdéssé lép elő, hogy meddig fenntartható még Grace és Frankie élete kettesben. Amikor különböző okokból arra kényszerülnek, hogy elhagyják az autonómiájukat szimbolikusan is megtestesítő házat, a hangulat kifejezetten borússá válik.
Cserébe azonban azért, hogy ezt az évadot nem töltjük már puha, rózsaszín felhőben, még több valóságot kapunk. Különösen szép a kora miatt aggódó Grace-nek és fiatalabb pasijának (a sármos és lenyűgöző Peter Gallagher) az intimitási huzavonája, és az a bátor pillanat, amikor a 79 éves Jane Fonda egyszer csak ott áll a kamera előtt minden smink nélkül. Robert és Sol szerepkeresése a melegszcénában szintén érzékenyen tálalt és hihető, és ezekért az emlékezetes csúcspontokért cserébe elnézhető néhány túlzás, különösen az erőltetett nehézségekkel megtűzdelt otthon szülős epizód.
Egyelőre nem tudni, lesz-e ötödik évad, de ha igen, akkor az lehetőséget biztosíthat még egy újrakezdéshez, hiszen erről a mélypontról most valamiképpen el kellene rugaszkodniuk a főhősöknek ahhoz, hogy újabb lendületet kapjon a cselekmény. Mert különben nincs más hátra: megyünk az öregek otthonába.