Interjú Mészáros Mátéval
2018.02.04.

A Hinoki után ismét a Trafó színpadára készít koreográfiát Mészáros Máté. A United Space of Ambivalence főpróbahetéhez közeledve eredetiségről, színházi terekről és inspirációkról beszélgettünk, na meg arról, milyen hónapokon keresztül hat férfi táncművésszel dolgozni. DOHY ANNA INTERJÚJA.

Revizor: Alkotótársaknak hívod a darabban szereplő táncművészeket. Milyen hierarchiai viszonyban dolgoztok?

Mészáros Máté: Színházban állítólag nincs demokrácia — mi mégis bejártuk a lehetőségek valamennyi stációját. Hatalmas bizalom van a csapat tagjai között, mindenki rengeteg nyersanyagot készített, az én szerepem a végső válogatásban, lezárásban, lepárlásban fogalmazható meg. De a munkafolyamat során nem fejnehéz döntések születtek, az irányt mindig a közös tudás koncentrációja határozta meg.

R: Milyen inspirációs forrásból dolgoztatok?

MM: A befelé figyelés, az önvizsgálat adott inspirációt. Kiindulási pontként az a viszony szolgált, amely az embereket a tárgyi világhoz köti: személyes figyelemmel ruházunk fel tárgyakat, miközben emberi kapcsolatainkat elidegenítjük magunktól és tárgyakon keresztül éljük meg. 
 
Ez a tárgyiasítás érdekelt, illetve a hozzá kötődő térbeli mozgás. Egy kisgyerek például otthagyja a babáját a buszmegállóban — nem látszik más, csak ez a pillanat, mégis felmerül egy csomó kérdés. Mit jelenthetett volna nekem ez a tárgy, ha én hagyom el? Hová mozog tovább a tárgy, ki viszi tovább? 
Sokat foglalkozunk az elhagyással, a mozgatással, a térben való cipeléssel, a mozgásképesség megtalálásával és elvesztésével. 

R: Használtok ehhez kellékeket, tárgyakat?

Mészáros Máté
Mészáros Máté
MM: Nem, inkább a tárgyként kezelt testekkel foglalkozunk. Megpróbálunk mindenféle személyes motivációt leválasztani a cselekvő testről, így egy olyan kinetikus szobrot kapunk, melynek funkciója van, de akarata nincs. Izgalmas tapasztalat volt a próbafolyamat során, hogy minél jobban próbálunk eltávolodni az emberi motivációktól, annál több értelmezési felületet nyitunk meg a néző számára. A darabnak nincs egységes, konkrét drámai története — snittszerű jeleneteket fűzünk egymás után, amelyekből válogatva minden néző összerakhatja a maga számára érvényes előadást. Nagyon fontos volt számunkra, hogy ezeknek az asszociációknak teret engedjünk.

R: A díszletként használt fehér, steril tér sem korlátozza az értelmezések sokszínűségét.

MM: A díszlet ötlete a múzeumok fehér kiállítási tereiből született. Olyan közeget kerestünk, amelyben a test áll a figyelem középpontjában, mint egy szobor.
Ehhez a térhez hozzá tartozik a színpadra állítás mechanizmusának kérdése: mit lehet kiállítani mint művészeti produktum? Mi az, aminek már előadásértéke van, és mi az, ami még csak próbaanyag? Lehet-e próbálni a színpadon? Számomra egy kreációs folyamat érdekesebb, mint egy kész előadás. 

R: Mi teszi érdekesebbé?

MM: Nagyon jó belekerülni egy folyamatba, meglátni benne a rendszert, a fejlődést, az ismétlődést. Fontos a folyamat megmutatása, hogy a néző elvárások nélkül, valódi jelenléttel legyen részese a darabnak, maga tárja fel a logikai rendszert ahelyett, hogy passzív befogadóként csupán egy esztétikai, vizuális ajándékot vigyen haza. A színházi terek ritkán adnak erre lehetőséget.

R: Mit jelent számodra a címben is említett tér?

MM: Számomra a táncalkotás egyik legérdekesebb fázisa a térszerkesztés — az építészeti precizitású kompozíció megtalálása, melyben láthatóvá válik a táncanyag.
 
A United Spaces of Ambivalence esetében a különböző terek összecsúszása, egymásra rétegzése érdekelt. Mi történik akkor, ha egy konkrét térben (a Trafó színpadán) több absztrakt tér csúszik össze? Mi történik, ha a színpadon egyszerre megjelenő előadók mind külön, szuverén térként használják az egész színpadi teret? Becsúszunk egymás tereibe, mintha egy filmre exponálnánk több fotót. Minden jelenet hagy egy érzelmi vagy intellektuális lenyomatot, amely kihatással van más tér-rétegekre.

R: A Trafó színpadán más előadások által képzett lenyomatokat is bevonsz a darab asszociációs terébe?


MM: Kötődünk konkrét táncelőadásokhoz, de nem feltétlenül azért, mert osztozunk a Trafó terén. A táncművészetben folyamatosak az újramegtalálások, szándékolt vagy véletlen idézések. A színház tere már mindent látott, nehéz valami őrülten új dolgot alkotni. Minden új darab egy globális információháló része, amelyben számtalan már megalkotott darabhoz, élményhez kapcsolódunk. De a kapcsolódási pontok megtalálása a nézőn múlik.

R: Csak férfi alkotókkal dolgozol. Miért?

MM: Szerettem volna elrugaszkodni minden olyan asszociációs lehetőségtől, amelyben bármilyen férfi-női viszony előtérbe kerül. Egyszerű, általános emberi problémák, teljesen nemfüggetlen kérdéskörök foglalkoztattak. Ha a darab bármelyik jelenetét egy férfi-női duó adná elő, teljesen mást jelentene. Így sokkal konkrétabban lehet a témára figyelni. Ettől függetlenül a néző számára megjelenhetnek olyan értelmezési lehetőségek, amelyek visszacsatolnak ehhez a férfi-női viszonyrendszerhez — bármennyire is igyekeztünk ezt elkerülni.

Norvégiában gyakran dolgozom LMBTQ társulattal, ahol szinte kikerülhetetlen a nemi identitás kérdése. Izgalmas új élmény volt most teljesen elvonatkoztatni ettől a kérdéskörtől.

R: Határozottan próbálod elkerülni a férfi-női asszociációkat, miközben törekedsz rá, hogy minden nézői értelmezésnek teret engedj. Nincs ebben ellentmondás?

MM: Dehogy nincs. Végtére is az ellentmondások terében dolgozunk.

R: Megjelentek mégis női energiák az alkotási folyamatban?

MM: Igen, a próbafolyamat során sok segítséget női közreműködőktől kaptunk: Vadas Zsófia Tamara mint dramaturgiai konzultáns, Horváth Nóra pedig koreográfiai konzultánsként vett részt a munkánkban. Volt egy vendégművészünk is a portugál Caterina Teixeira személyében, aki két hétig aktívan velünk dolgozott. Rajtuk kívül az előadás produkciós hátterét biztosító SÍN Kulturális Központ munkatársnői segítettek rengeteget.

R: Mik a további terveid a bemutató után?

MM: Hat táncművésznőnek fogok készíteni egy darabot Kanadában az Alias Dance Project részére. Szuperhősnőkről fog szólni. Nem szándékosan alakult így, de nagyon örülök neki, hogy lehetőségem van egymás után két ilyen szélsőséges helyzetben dolgozni.
Szerző: Dohy Anna