Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés / Miskolci Nemzeti Színház
2018.03.21.

A Miskolci Nemzeti Színház Bűn és bűnhődés című előadása az elejétől a végéig úgy meséli el a regénybeli sztorit, hogy a középiskolai magyartanárok sem találhatnak benne kivetnivalót, miközben mégis nagyon aktuális. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Szabó Máté és Hársing Hilda jó néhány éve dolgoztak már együtt a Dosztojevszkij-regényen, akkor az Új Színház stúdiójában Szonya címmel. Már a címből is következik: alapvetően a Marmeladov lányra és Katyerina Ivanovnára koncentráló előadást hoztak létre. Hogy ez a szöveg szintjén is így volt-e, vagy csak a nézői emlékezetben él minden(ki) mást felülíróan Fodor Annamária és Pokorny Lia alakítása, nem ellenőriztem, de talán nem is kell az ilyesmit ellenőrizni. Ezúttal Miskolcon, a színház nagyszínpadán veselkedtek neki az anyagnak, és már csak a tér méreteiből adódóan is változott a perspektíva: a jóval tágabb fókuszba a társadalom kerül, az az erősen hierarchizált világ, amelyben az előbbre jutás gyakorlatilag lehetetlen. 
 
Gáspár Sándor
Gáspár Sándor
Ebből próbál Raszkolnyikov mégis kitörni a tanulás által. Ám rögeszmék rabja lesz, és ezekre építi fel elméletét, mely szerint van a tömeg, és vannak a nagy tettekre születettek, a kiválasztottak, akik egész más törvények szerint élhetnek. Az elmélet gyakorlati bizonyítéka lenne az uzsorásnő, Aljona Ivanovna terv szerinti megölése, ám mindent felborít az asszony húgának véletlen meggyilkolása. A szépen kidolgozott teória az eredeti módszerrel tehát nem bizonyítható. Nem véletlen hát, hogy Raszkolnyikov megborul. Ráadásul egy olyan fiatalemberről van szó, akinek érzelmei és gondolatai nincsenek szinkronban egymással. Hiába játszik le valamit ezerszer gondolatban, hiába viszi végig fejben az ok-okozati láncot, lelkileg és emocionálisan instabil, így aztán éretlenségéből és az állandó féleleméből szinte csak rossz döntések következnek. Feczesin Kristóf egy pillanatig sem teszi őt szimpatikussá azzal, ahogyan inkább vélt, mint valós erkölcsi magaslatokról beszél, kioktatva mindenkit. Nehéz azonosulni vele. Hát hogyne lenne nehéz, hisezn senki nem akar a helyében lenni. Félteni őt, leginkább saját magától, görcsös bizonyítási kényszerétől és mániás depressziójától, azonban nagyon is lehet.
 
És ugyanígy, persze más miatt lehet és kell félteni a lányokat, a halk szavú Dunyát (Prohászka Fanni) és Szonyát (Mészöly Anna e. h.) – bár ők nem törnek meg, mert józanul képesek sorsukat szemlélni, hanem makacsul, fogat összeszorítva hajlanak a túlélés érdekében - meg az anyákat, a csupa ideg, csupa rebbenés Katyerina Ivanovnát (Szirbik Bernadett), aki kétségbeesésében a múlt (lég)várába zárkózik, és a szintén elveszett, merő aggodalom Pulherija Alekszandrovnát (csakis Nádasy Erika alakításának köszönhetően jegyezhető meg Raszkolnyikov anyjának neve). 
 
Mészöly Anna, Feczesin Kristóf
Mészöly Anna, Feczesin Kristóf
Veszélyes ennek a dzsungelnek minden ragadozója. Lajos András Luzsinja amorális, egyértelműen és kizárólag húsra vágyik. Fandl Ferenc Porfirije intellektuális és fair, sőt empatikus. Görög László Szvidrigajlovjában, hangozzék bármilyen furán is, maradt tartás, méltóság. Nyílt színi öngyilkossága – az apró beugróba berendezett szoba megnyíló falával, a mögötte megjelenő kórussal – az előadás legerősebb jelenete. 
 
A krimi, a lélektan, a morálfilozófia vagy a szenvedéstörténet és megannyi más értelmezési lehetőség helyett ennek a színpadi változatnak a kulcsfogalma a körülmények kényszerítő ereje, amelyet atmoszferikusan teremt meg Zombola Péter erősen a pravoszláv egyházi énekekből táplálkozó, a kilátástalanságot nem a profánnal, hanem szentség komorságával azonosító hangszeres és vokális zenéje; a zenekar a színpad mélyén játszik – remekül hangosítva –, a kórus várt és váratlan helyeken egyaránt feltűnik. 
 
Khell Csörsz díszlete ezt 21. századra montírozott 19. századot idézi meg. A filmszerűen, erős vágásokkal operáló helyszínváltásoknál értelemszerűen változik a díszlet is. Az előre-hátra, föl-le mozgó falak nyitják és zárják a teret, sajátos pulzálással tartanak állandó bizonytalanságban, mintha Raszkolnyikov hangulatváltozásait és lázálmait követnék végig. 
 
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
Fotók: Miskolci Nemzeti Színház
És ugyanez a szomorú, szedett-vedett eklektika van benne Pilinyi Márta jelmezeiben. A letűnthöz vagy a vágyotthoz való ragaszkodás van a mocsok részeg Marmeladov fekete-fehér kockás frakkjában és cilinderében, akiből Gáspár Tibor érzelmes és nem érzelgős, megérthető, nem megvetendő alkoholistát tud formálni. Amália Ludvigovna (Máhr Ági) piros szegélyű virágos pongyolájában és az alóla kivillanó combfixben próbál kívánatos nő maradni. Ezt a görcsös felülöltözést leginkább a halotti tor ünneplői mutatják. Szvidrigajlov, Luzsin és Porfirij másképp fenyegető jellemét a lágy esésű pasztelltől a hivatalnokszürke alpakáig a ruhaanyagok is mutatják. Zilált, zaklatott a viseltes fekete öltönyben és lógó fehér ingében Raszkolnyikov, vele szemben Lebezjatnyikov (Bodoky Márk) az izgága, álmodozó széplélek bölcsész, Razumihin (Farkas Sándor) meg mint akit skatulyából húztak ki. Pregnáns, múltból és jelenből szabott társadalomrajz ez is.
 
Pár éve jártam Szentpéterváron, és az útikönyv leírását követve próbáltam megkeresni a városnak Dosztojevszkijhez köthető részét. Fénytelen március volt, nedves, csontig hatoló hideg. A járdákon összejegesedett, sáros hókupacok. Minden szín legnyomorúságosabb árnyalatát mutatta a délután. Egy ház második emeletén teljesen értelmetlen helyről türemkedett ki a rozsda megette vasrács. Az udvaron szebb napokat biztosan nem látott mászókán nejlonzacskót zörgetett a szél. A sok lépcsőházas átjáróház egyszerre tűnt biztonságot nem adó búvóhelynek és kiúttalan labirintusnak. Időkapszulának és rémisztően ismerősnek. Nem akart ott engem senki bántani, de menekülőre fogtam. Szerencsém volt, hogy kitaláltam. Nem hullott akkor a hó, mint a forgó miskolci színpadon, de a nap ott se sütött.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Papp Tímea