Vajda Gergely

Nagyon régen volt már, hogy az olasz operaközönség úgy tekintett a tavalyi operára, mint egy lejárt kalendáriumra, vagy hogy az alig száz éve elhunyt J. S. Bachot Mendelssohnnak kellett felfedeznie, mert mindenki elfelejtette. És isten ments, hogy elfeledjük Csajkovszkijt vagy népszerű agyonjátszott (de valóban megunhatatlan) társait – de micsoda izgalmas műsor, ha egy zenekar modern és kortárs műveket játszik egy hangversenyen, mert a tematika így alakította a programot.

 

Ez még akkor is nagyszerű, ha amúgy a címből fakadóan – „Gépek” – most senki nem távozott túlcsordult szívvel a Liszt Ferenc téri palotából, legfeljebb az adrenalin szökött fel benne (ilyen vagy olyan okokból). És milyen jó, hogy az este sikernek mondható – még ha be is segített John Williams.

 

Két szimfonikus Honegger-tétellel indultunk: szó szerint, a Pacific 231 főszereplője egy vasúti mozdony. Vajda Gergely fantasztikus tempókat diktál. Itt-ott sebességet vált a mű (mármint a kotta szerint is), a zenekar viszont rendkívül ügyes, nem esünk ki a kanyarban, és a mozdony fékezhetetlen lendülettel érkezik meg. A Mouvement Symphonique No. 3. (a Rugbyvel együtt) testvérdarabja az előbbinek – hasonló karakterű szimfonikus költemény, de beszédes cím nélkül. Az Óbudai Danubia Zenekar erénye ezúttal is a lendület, a sodrás, amelyet egy viharos stringendo után egy lassú adagio hűt le.

 

Az est közönségének egy része már csak erre várt: Vajda Gergely kisétált a pódiumra, és beintette azt a zenét, amelyet általában a csillagoktól fénylő űr és a végtelenbe haladó citromsárga szöveg szokott követni – John Williams muzsikáját a Star Warshoz, és mivel a Disneynek hála minden évben készül egy epizód, soha nem időszerűtlen elővenni a kottát sem. Egyébként egyáltalán nem könnyű a kotta, sem a nyitóütemekben hallott asszimmetrikus ritmusok, sem a rikoltó trombitaszóló – ez a domesztikált modernizmus, amelynek ihletői Honegger, Stravinsky, Bernstein, Sosztakovics és a többiek. A „Main Theme” rögtön tapsot kap a közönségtől, aztán jön Leia témája, egy álmodozó dallam a kürtön. Lélek, odafigyelés kell ehhez a zenéhez, és ez a Danubia játékában meg is van. A Birodalmi induló után felzúgó tapsot Vajda Gergely tettetett türelmetlenséggel fogadja, hátravan még két tétel („Yoda’ Theme” és a „Throne Room and End Title”). Hogy milyen jó ez a zene! És milyen jó, hogy miközben tucatnyi trendiségben szenvedő zenekar teszi tönkre hanyag ritmikával és színtelen játékkal ezt a sokat játszott szvitet, az ÓDZ jóvoltából a filmzene eredeti fényében tündököl.

 

DJ Quick

Lemezlovaglásban legfényesebb eredményem, hogy addig tudom gyorsítani a 33-as Bródy Jánost 45-ösre, míg Koncz Zsuzsa nem lesz belőle, de meghallgattam, amit a „DJ pult + symphonic” kombóból elérhető. Nem sok ilyen van: a Super Flu és a Dortmundi Filharmonikusok, Paul Van Dyk és a hr-Sinfonieorchester csinált értékelhető dolgokat – de ők alapvetően a szimfonikus zenekart integrálták az elektronikus zenei nyelvbe. Gabriel Prokofiev kompozíciója, az Óbudai Danubia Zenekar és DJ Quick által megszólaltatott Concerto for Turntable and Orchestra viszont egész más irányba indul el: a kortárs klasszikus zenei nyelvet használva teszi szólistává a lemezlovast, illetve a DJ-pultot.

 

Hogy miért lényeges a különbség? Aki fennakadt már azon a jelenségen klasszikus szimfonikus zenekart figyelve, hogy az együttes hajszálnyival, néha pedig akár 0,5-1 másodperccel a karmester intése után játszik, nem úgy, mint a jazz-, a rock- vagy a popzenészek, akik monoton bólintással kísérve érzik a ritmust, az azon is elgondolkodhat, mi történik, ha egy bólogató DJ-t és egy dirigensi tempójelzést követő zenekart helyezünk egy színpadra. Miközben a klasszikus műfaj lényege a ritmikai és a tempóbeli változatosság, addig a DJ a transzszerű, monoton ritmikával próbálja elbűvölni a közönségét.

 

Gabriel Prokofiev – a nagy Prokofjev unokája – úgy kívánt kapcsolódni a concerto négyszáz éves műfajához, hogy a lemezlovas az összes sample-t a zenekar játékából nyeri, így – noha egész más alapú a hangszere, mint bármelyik a szimfonikus együttesben – részévé válik annak. De még így sem jött létre az az elválaszthatatlan egység, amely lehetővé teszi a concertáló jelleget, mint egy zongora vagy hegedű esetében. DJ Quick futamai impresszívek és izgalmasak, és semmi közük a kopasz biztonsági őrök által ügyelt körúti szórakozóhelyek unalmas zenéjéhez. Mégis, azt a flow-t ritkán érte el a kollaboráció, amit egy hagyományos concerto előadásakor érezni. Az egész jelenséget kifejezi a taps alatt kialakult helyzet: miközben Vajda Gergely meghajolt, majd a szokásos koreográfiával oldalt levonult a színpadról, DJ Quick, nem tudva, hogy követnie kellene a karmestert, tanácstalanul ott maradt: ez két külön világ. Senki ne vádoljon maradisággal. Ennél jobb, klasszikus igénnyel komponált versenymű talán nem létezik DJ-pultra és zenekarra, igaz, ennél rosszabb sem.

 

A koncert John Adams mechanikus darabjával zárult: a Short Ride in a Fast Machine hatása abban áll, hogy egy egyszerű hangzatot formál clusterré, majd az így kapott zenei szövetet a feje tetejére állítja egy modulációval. Izgalmas darab, olyannyira, hogy a zenekar törzsközönségének már túl sok. „Károly, ha ez így megy tovább, átadjuk a helyünk a fiataloknak” – ezt a félmondatot kapom el az ajtóban. Ugyan, hölgyem, maradjon!