Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FÉKEZETT HABZÁSÚ MODERNSÉG

Keretek között – A hatvanas évek művészete Magyarországon (1958-1968) / Magyar Nemzeti Galéria
2018. jan. 29.
"Azt hiszem, majd minden kor éltesebb generációja nosztalgiával pillant vissza ifjúságának színterére és körülményeire, de tévedésbe esik: saját ifjúi szépségét gyakran kivetíti az egyébként nyomasztó egykori körülményekre is." SZÜTS MIKLÓS SZUBJEKTÍV TÁRLATVEZETÉSE.
Czimra Gyula: Az alkotó szobája, 1957
Czimra Gyula: Az alkotó szobája, 1957
Néhány éve betévedtem az annyit dicsőített budapesti Bambi Presszóba: magára valamit is adó pesti értelmiségi párás szemmel emlegeti: az még mindig pont olyan, mint annak idején, és valóban. Nem köszöntek vissza, amikor beléptem, a kávé vacak volt és langyos, és amikor közöltem a kiszolgáló műemlékkel, hogy ennék egy fagylaltot, mi a választék, akkor az arrogáns kismalac válaszát lökte vissza: fagylalt… A műanyag puffok ugyanolyan undorítóak voltak, mint annak idején, minden autentikus volt valóban. Azt hiszem, majd minden kor éltesebb generációja nosztalgiával pillant vissza ifjúságának színterére és körülményeire, de tévedésbe esik: saját ifjúi szépségét gyakran kivetíti az egyébként nyomasztó egykori körülményekre is. Ez jutott eszembe elsőre a minap a Nemzeti Galériában rendezett Keretek között című kiállításról is; igen, ezek voltak az én főiskolás éveim, de őszintén szólva semmi párásszemű nosztalgia nem fogott el.
Ballagok végig a termeken, fel s alá, és érdeklődve figyelem az émelyt, mely szelíden terjed a gyomrom környékéről. (Amiről közben az jut eszembe, hogy az ötvenedik érettségi találkozónkon a Szentendrei Ferences Gimnázium folyosóján ballagtomban – a mosdót keresve – valami hasonló émelygés fogott el, mármint hogy de jó, hogy ma van, és nem ötven évvel ezelőtt! De hiszen én nagyon szerettem ide járni!, akkor mitől az émely? A gyerekkor nyomasztó érzése?, hogy mindig megmondják, mit kell csinálni, mi helyes és mi helytelen? Hogy mettől meddig, s honnan ne tovább?) Szóval hogy nézem, mit nézem, itt érzem a „hatvanas évek szűk levegőjét”, ezt a mindent átható tornacipő- és paradicsomoskáposzta-szagot.
Az itt szereplő művészek java ebben az időben éppen a Képzőművészeti (akkor még) Főiskola nagyhatalmú mestere volt, először úgy írtam: mestereim voltak, de ez így pontatlan, van köztük kettő, aki de facto a mesterem volt, egyikőjüket nagyon utáltam, a másikat nagyon szerettem, de egyikőjüktől se nagyon tanultam semmit. Túl vagyunk már a klasszikus szocreál időkön, tematikusan persze még jobb az óvatosság: építkezés, leamocskosimprilizmussal, veledvagyunkvietnam, békeharc stb., de stílusában már változott a kép, a szocreál 19. századi realista ideálját igyekszik mindenki sebesen túlhaladni, jöjjön hát a modernség, finoman „absztraháljunk” hát, vigyázó szemünket most már a nyugati világ haladó (tehát komcsi) művészeire vetve. Be is mutat jónéhányat a követett példák közül a kiállítás, mindenekelőtt persze Picasso kubizmusa volt a példakép (sajnos itt a kiállításon csak két igen rút galambja szerepel emlékezetem szerint), aztán Renato Guttuso (az olasz kompárt tagja), Bernard Buffet, nem utolsó sorban Fernand Léger, a minták közül a mélypont talán Willy Sitte (NDK) hatalmas, igen csúf pannói… Nem lehet nem érezni a szerzők jelentős részének „hősies” erőfeszítését, hogy modernek is legyenek, és mégis megfeleljenek az elég szigorú elvárásoknak. A katalógus egyik mulatságos passzusában idézik egy lektorátusi zsűri jegyzőkönyvét, amelyben Bernáth Aurél azt hangoztatja, hogy véleménye szerint Kádár György (!) már minden határt átlépett modern liberalizmusával. (idézet az MSZMP ideológiai irányelveiből 1965 márciusából: „A liberalizmus nem túlhajtása a demokráciának, hanem ellentéte. A szocialista demokrácia kibontakoztatása egyszersmind harc a liberalizmus ellen.” Valahonnan ismerős mondatok, nem?)
Somogyi József: Martinászok
Somogyi József: Martinászok
Kiváló (és szomorú) példája a mindenáron való modernségnek – a rendezés nagyszerű ötleteként – Somogyi József Martinásza két változatának egymás mellett való bemutatása. Az eredeti, 1953-as változat szerintem a 20. századi magyar szobrászat egyik szinte páratlan remekműve, míg a másik (kb. 1963-as változat) remek példája a szánalmas modernség-akarásnak. Erősen vitatnám a katalógus egyik szerzőjének leírását: „A kohómunkás (…) testtartása hasonló, de feje a kampóra támaszkodó felemelt bal karja felé fordul. (Nem fordul! szm) Míg a korai változat statikus, (Vajon hogyan gondolkodjunk a Somogyinál egyébként nyolc évvel korábban született világhírű Giacomo Manzu munkái felől? szm) a hatvanas évekbeli szobor dinamikus.” Most tessen figyelni: „A külső jellemzésről a belső tartalom megjelenítésére, az egyedi vonásokról az egyetemes jellegzetességek megragadására tevődik át a hangsúly.” Hacsak úgy nem…
Ismétlem: az 53-as szobor klasszikus (statikus, ez vajon miért szitokszó?), időtlen nyugalmával, a részletek végtelenül finom, ugyanakkor nagyvonalú kidolgozásával egy nettó remekmű, míg a 63-as változatot nagy jóindulattal a másik modernista paródiájának látom.
Mácsai István: Pesti utca, 1961
Mácsai István: Pesti utca, 1961
Ahol – a bevezető Barcsay-terem után – újból igazán átmelegedett a szívem, az a konzervatív realizmusként felcímzett része a kiállításnak. Ott látható például Orosz János remek kis fél-absztrakt olasz tájképe, és ami a kiállítás igazi (újból) felfedezése: Mácsai István képei. Hogy mitől kapta a konzervatív jelzőt, azt nemigen tudom, milyen vicces lenne, ha David Hockney tavalyi monstre kiállítását ezzel az alcímmel illették volna Párizsban!
Mácsai utcaképén (Pesti utca, 1961) például nem, vagy alig használ árnyékokat (ebben is Hockney-ra hajaz): ettől teljesen megváltozik a kép tere, pontosabban megszűnik a klasszikus térábrázolás, a kép minden részlete ugyanolyan hangsúlyossá válik, valami éteri tisztaságot sugározva. Mácsai képeiből hiányzik a kiállítás legtöbb művén felfedezhető elég szánalmas NAGY AKARÁS: legyünk végre modernek, de úgy, hogy a hatalom ideológusai és az őket alázattal kiszolgáló kollégák mégse köthessenek bele. A Mácsai-képek (többek közt) nekem azt üzenik: nem volt kötelező hazudni! Soha nem igazán kötelező hazudni. És ugyanezt tanúsítják Barcsay Jenő (vagy pl. Czimra Gyula és még jónéhány kolléga) szép számmal kiállított munkái is: ha kellőképpen tehetséges vagy és becsületes a kezed, a poklok kapui sem vesznek rajtad (s képeiden) erőt.
 
A kiállítás 2018. február 18-ig látogatható. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek