 Halasi Zoltán |
A Winterreise a zenerajongók számára leginkább talán Dietrich Fischer-Dieskau előadásában ismert, de újabb feldolgozásai közül mindenképp ki kell emelnünk Thomas Quasthoff interpretációját, Daniel Barenboim zongorakíséretével. A mű dramatikus jellegére is sokan felfigyeltek, egyik filmfelvételében Ian Bostridge egy üres térbe, lepusztult szobabelsőbe helyezi mozdulatlan vándorútját, ebben a változatban mintha becketti etűdök sorát látnánk. Nem véletlen, hogy az énekesre, egy távoli és felső nézőpontból, többször úgy tekinthetünk le, ahogy Jerry Bauer tette, híres Beckett-portréján, ahol az író alacsonyan, visszahúzódva, a falak határolta sarokba húzódva ül, mintha csak arra várna, hogy legyen már végre vége.
A zenemű valódi színpadra állításra a legközelibb példa Mundruczó Kornél, a Proton Színház és az Óbudai Danubia Zenekar együttműködése során létrejött produkció, melyben a Szemenyei János által megformált alak az egyszerre aktuális és univerzális menekültlétet ábrázolta. Ahogy a rendező megfogalmazta: „A Téli utazás számomra az úton levés apoteózisa. Örökké úton lenni. Várakozni, nem tudni mire. Mint a Purgatóriumban. Számomra az emigránsok Purgatóriuma olyan, mint egy mindenkori menekülttábor. Mindenki odakerülhet, de senki nem tudja, mi alapján ítélkeznek felőle.”
Mindezek a referenciák nem véletlenek Elfriede Jelinek Téli utazása kapcsán sem. Jelinek, akárcsak egykor Beckett, a Schubert-ciklus nagy rajongója (zenei tanulmányai során számtalanszor játszotta is), és tőle sem állnak távol a direkt aktuálpolitikára való utalások. A huszonnégy dal nyomán megkomponált, nyolc jelenetből álló darab szintén remekmű, mely nem kis kihívás elé állítja a rendezőket (Magyarországon egyedül Zsótér Sándor mert hozzányúlni). Most Halasi Zoltán, a mű fordítójaként és Jelinek rendíthetetlen és kitartó népszerűsítőjeként – még ha ez kevés mérhető sikerrel kecsegtet is – Szőke Szabolccsal (a Hólyagcirkusz, majd Közmunka Színház oszlopos tagjával, a leleményes hangszerfeltalálóval és a legautentikusabb utcazenésszel) készített belőle egy csodálatos felolvasóestet. Ahogy a szöveg, úgy a zenei kíséret is jelentősen megváltozik, hiszen csak variációkat hallhatunk a fő zenei témákra, méghozzá nem is zongorára, hanem gadulkára (11 rezgő- és 3 dallamhúros bolgár vonóshangszerre), vízzel feltöltött, fémtestű szöghegedűre, kalimbára, vibratonra, tenor kürtre hangszerelve (és akkor még csak a zenész által használt hangszereket említettük, azokat nem, melyeket a felolvasó kezébe ad, amilyenek az indiai harmonium vagy a spring-drum).
Természetesen a teljes szöveg felolvasása nem férne bele egy este keretébe, vagy túlfeszítené a közönség tűrőképességét, így csak részletek hangzanak el Jelinek művéből, melyet akár a melankólia színházának is nevezhetnénk. A melankolikus állapot jellegzetessége a merevség, a stagnáció, az adott állapot fenntartása, vagyis ugyanaz figyelhető meg benne, mint a szövegben: „Megállás van. És nincs tovább.”
 Szőke Szabolcs |
A Téli utazás, ahogy már utaltunk rá, egy helyben tett utazás. Ebből adódik a mű alapproblémája: mit tapasztalhat meg valaki, aki folyton egy helyben van? Elsősorban azt, hogyan feledkeznek meg róla, hogyan hullik ki mások emlékezetéből, hogyan válik hontalanná. A melankólia lényegi kapcsolatban áll a nosztalgiával (a honvággyal, az otthon iránti sóvárgással), miközben a melankolikus pontosan tudja, hogy nincs hova hazatérnie. Ő ugyanis egy olyan elmúlt időbe szeretne visszatérni, amely már csak benne létezik. A melankólia sajátos időszerkezetet mutat, mely a nem múló idő tapasztalata, ez viszont azzal a felismeréssel is együtt jár, hogy „ha az ember maga az idő, nem érkezik meg soha”.
Ezt a rögzültséget, a köztes-időbe (időközbe) való belezuhanást, ellensúlyozza a zene, ami lényege szerint a mozgás és az idő művészete. Jelinek művének hátterében nyilvánvaló referenciaként végig ott kísért Wilhelm Müller versciklusa és Schubert zenéjének lüktetése, ritmusa. Továbbá, ismétlődve, visszatér számos főmotívum és alak: a vándor, az idegen, a temető, a fogadó, az útjelző, a fenyő, a folyó… Legszebben a Megfagyott könnyek (a harmadik Schubert-dal) képei bukkannak fel az íráskompozícióban: a harmadik fejezettől kezdve az egész szöveget bejárják és átnedvesítik a maguktól eleredő könnyek, melyek folyhatnak emberi vagy állati szemből: „Az emberi sírás nem érint meg semmit. Egy állat sírása, amikor megbüntetik, és nem tudja miért, úgy megrázza, úgy megragadja a testünket, mintha a zsákmányai volnánk valaminek, amiről azt sem tudjuk, hogy mi.”
Emellett, az egyszerre költői és filozofikus, elvont és konkrét szöveg számos társadalomkritikai elemet is tartalmaz (például felidézve Natascha Kampusch történetét és a médiafogyasztó társadalom ezzel szemben tanúsított közönyét). Ezekkel az ironikus kiszólásokkal eltávolodik az alapmű időtlen jellegétől, viszont ugyanahhoz a belátáshoz vezet. A holtpontról való kitörés egyetlen lehetősége, mindig és mindenkor, a mélybe zuhanás: ez az a pillanat, amikor a kintornás (a művész, az író allegorikus alakja) lába alatt megnyílik a jég. Ez lesz a víz alá merülés, az eltűnés pillanata, amikor azt érezheti, azt érezhetjük, hogy „a szemünkből ömlő könny, a darabokra törő jég, az olvadó hó elsodorja az embert, milyen jó, hogy már nem kell senkinek lennünk, hogy már nem kell valakinek lennünk soha többé.”
A koncertszerű előadás azért vidámabb, mint a darab: pontosabban nevettető és megrendítő részek váltakoznak benne. A néző-hallgató egy pillanatra sem esik ki a darab ritmusából, frázisról frázisra együtt halad vele. Különösen szép az előadás kódája, mely szabad variáció A kintornás dalára. A zenész és a felolvasó ekkor valódi párbeszédet folytat, melyben nemcsak a szöveg és a zene, de az apró mozdulatok és gesztusok is egymásra rezonálnak. Az eltűnés pillanatát végül a zenész arcára illesztett, fehér maszk jelzi. Mintegy visszautalva a dalciklus első sorára: „idegenként érkeztem meg, idegenként távozom”.