Ha nem volna egyértelmű, Szász János maga is kimondta, hogy a bűn érdekli, minden filmjében ezzel foglalkozik. Ezt úgy lehetne még pontosítani, hogy Szásznál mindig az ártatlan, kiszolgáltatott, eredetileg tiszta hőst hozza a mocskos világ olyan helyzetbe, hogy bűnt kövessen el, még pontosabban, hogy ténylegesen vagy szimbolikusan gyilkossá váljon.
Izgalmas, hogy a rendező ezúttal egy megtörtént esetet, a Léderer Gusztáv és felesége által elkövetett, 1925-ös gyilkosságot írta át úgy, hogy szintén ebbe a keretbe illeszkedjen. Pedig, amennyit tudunk a fehérterrorban tevékenyen részt vevő, többszörös gyilkos Lédererről és kvázi-prostituált feleségéről, Máriáról, az nem sok rokonságot mutat a Witman fiúk vagy A nagy füzet romlott felnőttvilággal szembeszálló kisfiúival, a megalázott Woyzeckkel vagy az Ópium szűz hősnőjével.
Azonban A hentes, a kurva és a félszemű rögtön egy olyan montázzsal kezdődik, ami Mária (Gryllus Dorka) szexuális kizsákmányoltságát mutatja be igen hatásos módon – Jóhann Jóhannsson kísérőzenéje itt is és végig kiváló –, illetve a társadalmi kontextust röviden vázoló magyarázó feliratot tekintetbe véve az öngyilkosságra készülő Léderer figurája (Nagy Zsolt) is kiválthat némi sajnálatot. Szász átköltésében az élet kegyetlen körülményeinek áldozatai találnak véletlenül egymásra, két reményvesztett, konkrétan a halál kapujában álló ember menti meg egymást – ez a borzongatóan romantikus, fiktív elem készíti elő, hogy ne pusztán hidegvérű gyilkosoknak lássuk a főhősöket.
 Jelenetek a filmből |
Léderer és Mária Kodelkánál, a gazdag hentesnél (Hegedűs D. Géza) köt ki, aki Léderer szerint nagyobb összeggel tartozik neki, azonban pénz helyett csak munkát ad a párnak. A valódi bűnös tehát a tehetős vállalkozó, aki nemcsak a tartozását nem adja meg, de mint azt a mészárszékre vonuló marhák és munkások kicsit szájbarágós párhuzamba állítása is mutatja, egy utolsó kizsákmányoló is. A sztori társadalmi vetületei épp csak ilyen, nem túl kifinomult jelzések formájában tűnnek fel, nincsenek kidolgozva és talán kellően alaposan átgondolva sem, de jobb is így, mert Szász az egyéni lélektanban erős, és balul sikerült A nagy füzet-adaptációjának is azok voltak a leggyengébb pontjai, amikor a történelmi közeget próbálta sután beemelni.
Előző filmjének jellegtelen vizuális világa (az amúgy kiváló Christian Berger operatőrrel láthatóan nem sikerült egy hullámhosszra kerülniük) után most örömteli a visszatérése Máthé Tiborhoz: az összes többi filmjét is fényképező operatőr megint csodálatos munkát végzett. És nem annyira a fekete-fehér film fényeivel, kontrasztjaival folytatott mesteri, de a modorosság határát súroló játékára gondolok, inkább megtévesztően egyszerűnek tűnő, mégis sokatmondó beállításaira, amelyek szinte észrevétlenül tesznek hozzá rengeteget a karakterábrázolásokhoz. Most, A nagy füzettel összevetve látni igazán, hogy Szász zsenijéből valójában mennyi Máthéé.
 A képek forrása: MAFAB |
A három főszereplő színészi játéka érzékeny és pontos, de a figurák közti dinamikákból csak lassan bomlik ki a film fő erénye, amely ismét azzal áll összefüggésben, hogy Szász még ezeket a gyilkosokat sem hajlandó egysíkú gonoszoknak láttatni: mindegyiküket humánummal ruházza fel, megajándékozza legalább egy olyan pozitív érzelemmel, ami, ha felmentést nem is, de legalább részleges magyarázatot adhat a cselekedeteikre. Léderer és Kodelka állatias hatalmi harca fokozatosan átfordul a szeretett nőért folytatott, szinte megható küzdelembe, Léderer és Mária kapcsolata a nézőt az utolsó pillanatig bizonytalanságban tartó finom libikóka, és eljön még az a nem várt, futó pillanat is, amikor Kodelka megérint valamit Mária lelkében.
A hentes, a kurva és a félszemű sok eleme szépen összeáll, ugyanakkor mégsem gyakorol olyan elementáris hatást, amit akár darabolós filmként, akár egy gyilkosság motivációit mélyen vizsgáló lélektani drámaként elérhetne. A gond éppen azzal van, hogy Szász két műfaj közt a pad alá esik. Míg pusztán sztorijaik alapján korábbi munkái is lehettek volna éppenséggel bűnügyi filmek, nyilvánvalóan egyik sem volt az, ám a rendező most közelebb merészkedett ahhoz, hogy zsánerfilmet készítsen (már a címválasztás is ezt előlegezi meg), de azért alkotása sosem válik igazi, szabályos thrillerré, ugyanakkor pszichológiai mélysége sajnos messze elmarad a Woyzeckétől, a Witman fiúkétól és az Ópiumétól. Feltehetően Szász szándéka az volt, hogy a nagyközönség számára fogyaszthatóbb formában folytassa a teljes munkásságát meghatározó, gyilkosok megértésére irányuló próbálkozását, és ez kétségtelenül elsülhetett volna ennél sokkal rosszabbul is.