Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZEGÉNY GETTYK

A világ összes pénze
2018. jan. 24.
Oscar-időszakban hirtelen minden film kicsit másképp viselkedik. Fontosnak és megkerülhetetlennek tűnik, mintha súlyos üzenetet közvetítene. Ridley Scott filmje, A világ összes pénze azonban végül saját, jó mélyre ásott csapdájába esik. A presztízs, a csillogás és a nagy felhajtással beharangozott színészcsere ellenére üres játszadozás marad a gazdagok grundján. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Felerészben mégis bejött a rutinos Ridley Scott számítása. A Hollywoodot elöntő botrány hatására jó ütemérzékkel lecserélte a milliárdos Jean Paul Gettyt eredetileg alakító, szétmaszkírozott Kevin Spacey-t, hogy a film premierje után ne róla és szexuális zaklatásairól szóljanak a hírek. A beugró, még rutinosabb Christopher Plummer meg is kapta a legjobb férfi mellékszereplőnek járó jelölését. (Ha marad Spacey, úgy vélhetően a legjobb smink, maszk kategóriában lett volna méltó kihívója A legsötétebb órának.) A csere tehát bejött, a botrány zaja helyett az egyetlen (és megérdemelt, bár elég erős a mezőny) díj lehetőségéről, a gyors helyzetfelismerésről és az utómunkák hibátlanságáról beszél mindenki. De csak erről. Miközben a film fontoskodó komótosságát, kimódolt aprólékosságát elnézve az alkotók sokkal több jelölésre számítottak, így a csere körüli médiazaj sovány vigasz lehet.

Paul Getty személye és unokájának elrablása vászonra kívánkozik, ez nem kérdés. A történet meglehetősen összetett, egyszerre ad lehetőséget igazán jó és fordulatos krimire, de magvas gondolatokkal meghintett drámára is, amely kiváló terepet nyújt a színészeknek (nem véletlen, hogy ilyen jó szereposztással büszkélkedhet a film). Mindamellett viszont az is benne van, hogy egy nem túl fantáziadús alkotó miatt könnyen a két szék közé lehet esni: a krimiből elillan a feszültség, a magvas gondolatok lapos filozofálásba csúsznak át, a színészek pedig ide-oda ténferegnek a díszletek között. És itt éppen ez történt. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Scott igazán sosem volt az a formabontó, mindent megreformáló alkotó, de egy klasszikussá érő, sok Oscarral (vagy legalább jelölésekkel) megtámogatott és körülsimogatott filmet – kis túlzással – bármikor össze tud húzni (lásd: Mentőexpedíció). Vélhetően az ő neve ott van az élbolyban, akit hívni kell megfelelő forgatókönyv esetén, ha a stúdió hirtelenjében sikert, pénzt és csillogást szeretne a mozivásznon, ha ott szeretne lenni a gálán, hogy méltán ünnepelje a szakma. Csakhogy a rutin mostanában erősebbnek tűnik minden másnál. Az új Alien és az Exodus: Istenek és királyok minden másnál jobban mutatta, hogy mit ér a puszta rutin jó ötlet, valódi invenció és kurázsi nélkül. A beékelődő Mentőexpedíciót az alapötlet, a kiemelkedő forgatókönyv és Matt Damon mentette meg a szürke ezer árnyalatától.

Papíron A világ összes pénze is jobban mutathatott: az erős alaptörténetet viszonylag jól sikerült dramatizálni, a színészek sem voltak rosszabbak Damonnál. Ráadásul mindezt gondos aprólékossággal építették fel: a legkisebb snitt is olyan valósághű háttér előtt és tárgyak között játszódik, mintha egy régiségbolt kirakatát néznénk. Kell is a pompa, hiszen a világ leggazdagabb emberének életébe pillantunk bele, miközben végigtrappolunk a karrier fontosabb állomásain. A hetvenes évek talán még sosem elevenedett meg ilyen méltóságteljesen, színesen és élénken a vásznon. Még a marokkói kábszertanya is olyan, mintha egy jövőbe látó barokk kismester festette volna le.

Ennyiben viszont ki is merül a film. A beugró Plummer mellett az üzleti tárgyalások minden fortélyát jól ismerő, dörzsölt ex-ügynököt alakító Mark Wahlberg bár nem rossz, de nem elég karakteres. És így jár a drámai szerepekkel elkényeztetett (négyszeres Oscar-jelölt!), az érzékenységét bármikor mozgósítani képes Michelle Williams is, aki aggódó anyaként, a Getty birodalommal harcoló törékeny lényként tűnik fel. És nem rossz, tényleg nem rossz a kalábriai piti bűnözőt alakító Romain Duris sem. Vagyis: nem nagyon lehetne belekötni egyik alakításba sem, de az alakítások valahogy nem adódnak össze, a sok jóból nem lesz kiváló. Inkább olyan érzésünk, mintha csupa stréber eminens felelne töri órán, és ugyan mindenkinek jár az ötös az évszámok pontos bebiflázása miatt, de a valódi tudás valahogy nem akar átjönni. Egyszer sem fut át a hideg a látvánnyal elkényeztetett néző hátán.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A krimi szála a film közepe táján, hiába a fül kissé túlrendezett lenyisszantása, teljesen elveszíti a feszültségét, bár talán egy pillanatig sem volt igazán izgalmas. A drámai vonal pedig bár alaposan körüljárja a pénz és gazdagság kimeríthetetlen témáját, néha emlékezetes bonmot-val dúsítja a párbeszédeket, ám valahogy mégsem mond semmit. Mintha nem is lennének valódi gondolatai csak tetszetős mondatai. A bő két óra második felében folyton azzal a gyötrő kérdéssel küszködhet a néző, hogy mindezt vajon miért forgatták le? Mivégre született meg? Persze nem disney-s, kikönyöklős üzenetre várnánk, de valamilyen okot tán mégis, amire felfűzhetnénk a jeleneteket. Ami elvezetgetne a katarzis illúziójához.

És ezen az sem változtat, hogy alaposan átírva a valódi eseményeket, az öreg milliárdos igen teátrálisan halálozik el a vásznon. Ennél jóval megrendítőbb a valódi élet: amikor az unokája felhívta a kiszabadulása után, hogy megköszönje a segítségét, Getty nem állt szóba vele. Mindent mégse lehet.

Talán egy metafora ül igazán. A legifjabb Getty-t egy szoborral lepi meg a frissen megismert nagyapa, a milliárdos Getty. Eldicsekedik vele, hogy pár dollárért vásárolta valahol a világ másik végében (az eredeti árat is lealkudta), az ősrégi műalkotás valódi értéke ugyanakkor egymilliónál is több. A nagylelkűség persze mindenkit csontig meghat, és csak jóval később derül ki, amikor a fiú anyja gyorsan pénzzé tenné az örökséget, mert a dúsgazdag nagyapa zsugoriságához méltóan nem akar fizetni az emberrablóknak, hogy a szobor csupán filléres bóvli. Akárhányat lehet venni belőle a múzeum boltjában. A műalkotásokhoz amúgy jó szemű Getty (a hagyatékából létrejött múzeum a világ leggazdagabb gyűjteményével rendelkezik) tehát a legmelegebb családi helyzetben is átveri a rokonait: valódi gazdagság helyett csupán illúziót árul. Ahogy teszi A világ összes pénze is: valahogy az az érzésünk, hogy ilyen filmből akárhányat vehetnénk a megfelelő üzletben.

És igen, mondjon bárki bármit, nagyon hiányzott Kevin Spacey.  

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek