Felix Salten – Hársing Hilda: Bambi / Budapest Bábszínház
2018.02.11.

Salten, az ausztriai erdőkbe szerelmes vadász, ki magát mindig is a humánus puskások közé sorolta, egy tál dollárért adta el a Bambi jogait egy producernek, aki továbbadta azt az aranyat termelő Disney-birodalomnak. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Így aztán a mű, mely kezdetben a Neue Freise Presse lapjain jelent meg folytatásokban, majd 1923-ban könyv formájában is megtalálta szép számú olvasóját, 1942 óta rendelkezik egy olyan, s immáron nem őzekről, hanem szarvasokról szóló változattal, amit az író – bágyadt kézlegyintéssel – csak „Disney-Bambi”-nak könyvelt el, s amivel nem dicsekedett, de meg se tagadta. Anyagi haszna mindenesetre nem volt a filmből. Szellemi károsultságának mértékét meg csak akkor lehet felmérni, ha felnőtt fejjel olvassuk el a művet. 

Pallai Mara, Márkus Sándor
Pallai Mara, Márkus Sándor

Felix Salten, vagyis Salzmann Zsigmond, 1869-ben született Pesten, s alig volt pár hetes, amikor szülei, sok más itteni zsidó családdal együtt, Bécsbe költöztek, hiszen ott – a Kiegyezés évétől kezdődően – teljes állampolgárságot kaphattak. Megélhetéséről elég hamar saját magának kellett gondoskodnia. Irodai munkája mellett aztán szinte minden műfajban kipróbálta magát. Első nagyobb sikere egy álnéven írott erotikus regény volt, mely később magyarul is megjelent, Egy bécsi kurva emlékei címmel. Alapított kabarét, írt tárcát, novellát, esszét és színikritikát. Bambi című regénye révén már világhírű volt, s Palesztináról szóló útikönyve is rég megjelent, amikor 1936-ban Hitler betiltotta a műveit Németország területén. Két év múlva Bécset is ott kellett hagynia, ekkor családjával együtt Zürichbe ment, s ott is halt meg, 1945 őszén. Perri című könyve egy mókusról, Bambi gyermekei című regénye a „hercegi” utódokról szól. 

Hogy szerzőként és gyakorló színikritikusként mit szólna a Budapest Bábszínház friss bemutatójához, azt elég érdekes elképzelni. Talán méltányolná, hogy a mártírhalált halt Fenyő László sokak által ismert régebbi, és György Ferenc 1957-es fordítása helyett Nádori Lídia 2013-as műfordítását használta fel a színpadi adaptációt készítő Hársing Hilda. A bemutató körüli izgalomból megérezné, hogy a színház legjobb erői állnak a színpadon. Márkus Sándor mint Fiatal Bambi, Teszárek Csaba mint Felnőtt Bambi, Falineként Pájer Alma Virág, Anyaként Pallai Mara, Perri mókusként Spiegl Anna, Öreg Fejedelemként Beratin Gábor jelenik meg, Blasek Gyöngyi pedig mint Macskabagoly, Barna Zsombor mint Gobo, Ellinger Edina mint Ena mozgatja a bábokat, s a csetepatés madarakat Hoffer Károly és Rusz Judit röpteti. 


Árvai György és Szűcs Edit tervezete a produkció látványvilágát. A játéktér hátfala szürke-fehér foltos, karcsú nyírfatörzseket mutat, s ez lehetne egy gyerekszoba falfüggönye is akár. Vele azonos mintázatú munkaruhákban „rejtőzködnek” a mozgató színészek. A középen lévő halmot, mely virágos rét is tud lenni, egy szélesebb ágy és annak takarója játssza, a szükséges odúkat és egyéb búvóhelyeket pedig világos komódok ki-be tolható fiókjai adják. Balra, a magasban egy méretes tévéképernyő van, jobbra pedig egy hasonló méretű „járás” bagolynak, mókusnak, s egyéb fán lakóknak. 

A tetszetős összhatáson kívül nem indokolja semmi, hogy Bambi és édesanyja türkizkék színben, rokonaik sötétebb középkékben jelennek meg, de a fantasy-filmek kékeszöld lényei után nem is nagyon lepődik meg ezen senki. Nehezen, de meg lehet szokni, hogy a vélhetően fából faragott, pálcákkal és zsinórokkal mozgatott, terjedelmes bábok működése állandó nyekkenésekkel, jelentős, s alighanem lefedhetetlen zajjal jár. A választott technika következtében jobbára csak síkban tud mozogni minden és mindenki, s ez egy idő után eléggé egyhangúvá teszi az egyébként tágas tér kezelését, s nem segít ezen a merőlegesen benyomuló, formátlanka málnabokor sem. Viszont ennek a technikának köszönhető a produkció gyönyörű eleme, az őzek szépséges mozgatása.

Szilágyi Bálint a játék rendezője, akinek egyik egyetemi munkája Zuckmayer A köpenicki kapitány című darabjának igen tehetséges színrevitele volt. Ez itt most nem darab, hanem meseregény, annak is egy különös változata. A játék lassú, de pontos, időnként kiüresedik, de fel tudja dobni a szentjánosbogarak vagy a hóesés látványa, s jól jön egy-egy vetített pillangó, vagy egy besurranó egér, amit azonnal definiál egy egész sor kisfiú, egyszerre áll föl a sor, s azt suttogja: „Távirányítós!” Az árnyképben, hatalmas, görbe agancsokkal megjelenő Apák kara rendkívül hatásos, de szarvasoknak látszanak, s nem őzbakoknak. Az egyik őz elhullása pedig mintha téli időszakban indulna, de már virágos réten érne véget. Szünet előtt, kissé szorongó nevetéssel kérdi egy közelemben ülő gyerek: „Mindenki meghal?” A bennfentes kortársak magyarázni kezdik neki a történetet. 

Fotók: Éder Vera, Budapest Bábszínház
Fotók: Éder Vera, Budapest Bábszínház

Legjobb pillanataiban egyfajta beavató színházat látunk. Születésről és halálról, természeti erőkről és szerelemről esik szó, de olyan szelíden, ahogy csak lehet. Családi környezetben mindezekről csak sokkal később szoktunk szót ejteni az utódainkkal folytatott beszélgetések során. A színház most, áttétellel és tapintatosan, kicsit megelőzi a felnőtti felvilágosítást. Nehéz elviselni bizonyos jelenetekben az ifjúságnak szánt művekben, különösen filmekben szokásos, nyeglécske „utálkozás-kultúrát”, de gondolom, ezt mainapság kötelezőnek érzik az alkotók.  Nem száll föl eléggé a történet vége, s nem is érezhető és nem is érthető például az erdőn talált emberi hulla jelentősége, mégis több van az eredeti műből ebben a darabos előadásban, mint a filmekben. 

Azért ha a jelenlegi közönség majd korosodik egy kicsit, s felnőttként kezébe veszi a könyvet, lesz ok a meglepődésre. Rájön, hogy nem annyira gyerekkönyv ez. Az erdei történet olvastán találkozni fog egy erősen allegorikus életúttal, s megismeri a megmaradás erőfeszítéseit a tenyészet-enyészet hullámzó váltakozásai során. Találkozik a szülői szorongás miatt elmaradt pontos felvilágosítás nemzedékről nemzedékre öröklődő félelmével, a nagybetűs Veszély, a halál lehetőségével. Egy-egy könnyed fordulattal, ami megreccsenti a legbízóbb kedélyt is: „Ha életben maradsz, fiam… akkor… majd megtudod.”  A pánikkal, amiről nem beszélünk. „Majd rájössz, mitől félünk.” „Magad tanulj!” A választékos, magázódó forma, ahogyan az erdő nemesebb vadjai egymással beszélnek, a mai olvasó számára a kuglóf illatát és az ezüstkanállal kevergetett habos kávé ízét idézi föl. A macskabagoly pedig, ebben a stílusban, bármelyik városi ház gangján oszthatná az észt. Olvasható, hogy a kortárs Karl Kraus egyenesen a jiddis nyelv fordulatait vélte felfedezni ezekben a dialógusokban. S elgondolkoztató, hogy az 1942-es filmből kiirtott, ám a könyvben többször érintett kommunikációs katasztrófák szarvasok és őzek között, valamint az idősebb őzek reménytelen regénybeli megnyilvánulásai – a 2000 utáni évek pár elemzője szerint – „a kirekesztés és a diszkrimináció” megtapasztalt érzetét, s az éber félelem családi kultúráját rejtik. S a mű születésekor még csak 1923-at írtak.  

Nem kell, hogy egy gyerekelőadásban mindezen rejtett utalások megjelenjenek. De eltagadva sincsenek. Tallér Zsófia zenéje például tökéletesen simul ezekhez az érzetekhez. A produkció tán nem eléggé kiforrott, de a regény színpadi formája szakavatott átdolgozói lelkületre vall. S idővel tényleg rájövünk, mitől kell félni.  

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.