Beszélgetés Gazsó Györggyel
2018.02.20.

Ezt kérdezte a Radnóti Színház művésze, aki nem szeret interjút adni, mert szerinte ha valaki megnézi a szerepeit, mindent megtud róla. Vagy majdnem mindent. Ugyanakkor, teszi hozzá, az a színész, akinek nincs titka, érdektelen. Ez ugyan ellentmondásosan hangzik, de nem ez az egyetlen a színészi pályán. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Sokféle előadásban sokféle szerepet játszik. Csak a példa kedvéért, mit rak össze a néző, mondjuk, a Buborékok Solmay Ignácából, a Karamazov testvérek Ördögéből, a Futótűz Orvosából vagy az Ádám almái Kolberg doktorából?

Gazsó György: Például az Ádám almáiban, talán több másikban, a humoromat is lehet érzékelni. A Főfőnökben – amit ugyan már nem játszunk, de emlékezetes szerep volt – meg lehetett ismerni egy gátlásos embert, aki ebből a szerinte kedves gátlásosságból bír nagyon kegyetlen lenni. Vagy a Buborékokban ott van az érzékenység, a kiszolgáltatottság egy feleség uralma alatt, és az is, hogyan lehet rossz úton, de kitörni ebből. A darab végén van egy számomra nagyon fontos puzzle darab, amikor azt mondom: „Vége az életünknek, vége. Ennyi volt.” És miután sokáig rajtunk hagyja a rendező a fényt, remélem, hogy én ott sokat elárulok magamról, arról, mit gondolok az életről. Szavak nélkül.

R: Csakhogy a néző lusta, vagy inkább úgy működik, hogy megnézi magát, mint Solmay Ignácot, aztán elolvassa, hogy Gazsó György miről beszélget a fákkal, mik a kedvenc gombái, mit főz, és merre biciklizik. Mert interjúkban leginkább ezekről szokott beszélgetni.

Gazsó György
Gazsó György. Fotó: Csizik Balázs, Misetics Mátyás

GGy: Talán nem hangzik nagyképűen, de én nem állítom könnyű feladat elé azokat a nézőket, akik meg akarnak ismerni. Akiknek van szemük, fülük, orruk, tapintásuk, hatodik érzékük, azok észreveszik ezeket a pillanatokat. Hogy a Főfőnök végén hogyan sírt Gazsó György. Vagy A Viszkis című film végén egy néma jelenetben szintén. Azért is szeretem a filmet, mert képes az ember arcát nagy méretben mutatni, nekem nincs más dolgom, csak gondolni valamire. Ne kérdezze, nem mondom meg, mire, és azt se, hogy glicerin csorog-e az arcomon, mert ezek valódi könnyek. És persze sokan azt gondolják, hogy Bota, az edző sír, és ha tőlem ezt bárki megkérdezi, én is azt mondom, hogy a Bota sír. Ez néma jelenet a filmben, ahol egy sminkes arzenál és a felvételre szabott bőven mért idő állt rendelkezésre. A jelenetet egyszer vettük föl, mert mindent megcsináltam úgy és akkor, ahogy a rendező kérte. Ilyen még nem fordult elő filmes gyakorlatomban. Ilyenkor azt mondja a rendező, hogy ez megvan, tökéletes volt, azért a biztonság kedvéért csináljunk egy másikat. Antal Nimród nem akart. Talán így hálálom meg, ha valaki bízik bennem.

R: Nemcsak A Viszkisben nyújtott alakítása kapott jó kritikát. Az elmúlt évben a színháza jelölte a Kaszás Attila-díjra, ahol ott volt a végső megmérettetésen, nemrégen kapta meg az Aase-díjat, amit a legjobb epizódszerepre adnak. 

GGy: Van kis szerep és nagy szerep, hiába divat mostanában úgy beszélni erről, hogy nincsen kis szerep. Úgy gondolom, hogy egy megbecsült és tehetségesnek tartott színésznek nagy szerepet és kis szerepet is kell játszania. Ha állandóan csak az utóbbit kapja, akkor azt érzi, hogy nem bíznak benne. A nagy szerepeket azoknak adják, akikre bejön a közönség, akik művészileg és anyagilag is hasznot hoznak a színháznak. A Radnóti társulatában egy ideje a kisebb szerepeket játszom. Ezt tudomásul kellett vennem, viszont hívtak a Belvárosi Színházba Szép Ernő Vőlegényének egyik legjobb szerepére vendégként. És ott kiderült, hogy elbírom, talán még az is, hogy nem értelmezem rosszul ezt a figurát, van humorom, érzékenységem, és élemedett korom ellenére el tudom játszani az előadást olykor egy nap kétszer is. A Radnótiban kialakult helyzet nekem tulajdonképpen nagyon kényelmes is lehetne, de nem biztos, hogy kielégít. A többiek húzzák helyettem az igát, de pici rossz érzés azért bennem van, mert vannak még ambícióim. Ez nem sértettség, csak elgondolkodtat. És persze, fontosak a díjak, különösen a szakmaiak, hiszen az állami kitüntetések árnyékában ezek egyre inkább felértékelődnek. Két gyönyörű pillanat van ebben, az egyik, amikor az ember megtudja, hogy kitüntetést kap, fölhívják telefonon, a másik pedig, amikor átveszi. Aztán jönnek a hétköznapok.

R: Az igazgatóváltással más hangvételű lett a Radnóti Színház. Nyilván ez belülről még jobban érzékelhető.

GGy: Sokkal keményebb, sportosabb, a világra sokkal direktebb módon reagáló és merészebb színházi határok között működő színházat szeretne most a Radnóti, és én támogatom ezt a törekvést. Vannak hatásos, népszerű darabok, amire szinte lehetetlen jegyet kapni, hogy említsük csak az Alföldi Róbert rendezte Futótüzet vagy Szikszai Rémusztól az Ádám almáit, és akkor a Bulgakov-átiratról még nem is beszéltünk.

R: A Radnóti előtt az Alföldi vezette Nemzeti Színházban játszott, ahol nem hosszabbították meg a szerződését. Most Alföldi rendezi magát, játszanak együtt. Idővel túllép ezen az ember, vagy besorolja az őrizendő sérelmek közé?

Az Ádám almái című előadásban. Fotó: Dömölky Dániel
Az Ádám almái című előadásban. Fotó: Dömölky Dániel

GGy: Én egy nagyon érzékeny ember és színész is vagyok, a szerepformálásom nagy része ebből fakad. Mindenki azt mondja, felejtsem már el ezt az egészet, ez egy ilyen pálya, de hát ennek nyilván vannak stációi. Legalábbis bennem.

R: Hosszasan őrzi a sérelmeit?  

GGy: Igen, húsz, harminc éves dolgokat őrzök, amiket nem tudok feloldani. Egyébként is azt gondolom, hogy a színház csak részben van azért, hogy előadásokat hozzon létre. Egyfajta közösség is, hogy az ember valakinek a vezetésével együtt dolgozzon, gondolkodjon a világról. Hogy a mindennapjait valamiféle intellektuális létben, örömben, jó hangulatban töltse. Ez persze korántsem ennyire idilli, mert mindig vannak konfliktusok, de nekem nem mindegy, milyen hangulatban születik meg az előadás, mert a siker sem igazol mindent visszafelé.

R: Magát csak simogatva lehet rendezni?

GGy: Azt hiszem, igen. Nehezen tudok szeretet nélküli légkörben dolgozni.

R: A színháza is, maga is érzékenyen reagál a minket körülvevő történésekre.

GGy: A színház arra is való, hogy reagáljon közéleti helyzetekre. Gondoljon a hetvenes-nyolcvanas évekre, amikor a színház abból élt, hogy kimondta azt, amit nem lehetett kimondani. Ebből születtek a nagyszerű kaposvári meg a katonás előadások. Nem mondom, hogy Thomas Bernhardnak van teljesen igaza, aki szerint a színház nem szórakoztató intézmény, mert valamiképpen az is. Ezt talán Mohácsi János tudja a legjobban csinálni. Szórakoztat, ugyanakkor különböző karcokat húz az ember agyába, de nem a barázdák mentén, hanem keresztbe szabva a barázdákat. Ezt a gondolkodásmódot én nagyon szeretem. Hogy milyen mértékben, hangvételben reagál, azt már színháza válogatja, és ez persze erősen függ attól a politikai, társadalmi közegtől, amiben létezik.

R: Ez a reflektáltság mennyire érzékelhető a színházban?

GGy: Érzékelhető, különösen Budapesten, ahol többféle színház van. Az intézmények megengedhetik maguknak, hogy saját ízléssel, saját értékrendjük alapján válasszanak darabot, akár olyanokat, amik reagálnak az aktuális politikai, társadalmi folyamatokra. A vidéki színházak helyzete eltér, mert másfajta igényt kell kielégíteniük többféle műfajban, ugyanakkor a fenntartónak is vannak műsorpolitikai elvárásai. Nem lehet egyszerű egyensúlyt teremteni. S közben az ember tapasztalja azt a teljes értékvesztést, ami ma körülveszi, elképesztően silány szellemi közeggé degradálódott a világ. Az a viselkedésminta, kulturális protokoll, amit a politikusok legalizálnak, az működik a hétköznapokban. Mindenki kioktatja a másikat, agresszívvá válik. Nagyon erős buddhista vagy keresztényi hit kell ahhoz, hogy az ember pozitívumként próbálja mindezt feldolgozni, úgyhogy én maradok az erdőnél, a gombáknál és biciklizésnél.

R: Egyszer olvastam, hogy a Nemzetiben stúdiós korában naplót írt. Nem folytatja? 

GGy: Nem, azóta sem néztem bele, de annak idején viszonylagos rendszerességgel leírtam, mit gondolok a világról, magamról. Nagyon nehéz volt a Nemzeti stúdió, ahol a pályámat kezdtem, mert amikor odakerültem, azt hittem, hogy már színész vagyok. Korábban nagy amatőr sikereim voltak a soproni egyetemi színpadon, amikor még erdőmérnöki szakra jártam oda. Aztán kiderült a Nemzetiben, hogy itt teljesen másról van szó, nem játszogatunk felelőtlenül összevissza a színpadon, hanem először például leromboljuk azt a hamis önképet, amit az ember fölépített magáról, és kialakítunk egy másikat. Talán őszintébbet. Ez nagyon gyötrelmes folyamat volt, és azért írtam a naplót, hogy ezeket az érzéseket meg tudjam osztani. Magammal.