A szervezők az off-programban ugyanis rokon műfajoknak (pantomim), „összművészeti” produkcióknak is terepet adtak (ld. a fesztivál honlapján). Ennek a „sorozatnak” volt január 8-án, ha úgy tetszik, az alternatív megnyitója Hegymegi Máté (egyelőre másfélszer bemutatott) rendezése, az Egyenes labirintus, amelyben fiatal cirkuszművészek mellett két színész, Pető Kata és Gyabronka József lépett fel.
Jelenet az előadásból. |
A szűkös nézőtéren ülve az embernek kicsit az az érzése, hogy az előadás nem legyűrhetetlen belső ihletettségből született, a fő cél inkább a kísérletezés, a különféle elemek összehangolása volt, leegyszerűsítve valóban: az összművészet. És a fizikai színházon iskolázott Hegymeginek tagadhatatlanul sikerül is egységes produkcióba rendezni (a szó eredeti és színházi értelmében egyaránt) látványt és hangot – nem műsorszámok füzérét kapjuk, hanem kerek lírai egészt. Innen nézve az talán nem is fontos, hogy a két „tengely” közül a hangjáték-mix volt meg előbb, vagy a történet, amelyet Hegymegi az artisták alá pakol – szó szerint, ugyanis a cirkuszi kunsztok javarészt a levegőben zajlanak.
Az előadás alaphangulatát, lassúdad melankóliáját mindenképpen Yonderboi 2003-ban készült és az alkalomra helyenként átszervezett, helyenként kiegészített (dramaturg: Bereczki Csilla, Garai Judit) verses összeállítása határozza meg, a címadó Egyenes labirintus, amelyben többek között az ennek címadó darabját felvételről maga szavaló Pilinszky játssza az egyik főszerepet. Noha a montázsban elhangzó versek nem mind szorosan a szerelem témájához kapcsolódnak, a színpadi alkotói értelmezés ezt az irányt választja: ennek ad keretet a (meglepetésünkre) végig némaságra és puszta segítő jelenlétre kárhoztatott két színész. Gyabronka József lerobbant, kivénhedt, járni is már alig képes idős clown megtestesítője, aki elmélázik magánélete történetén, amely a szeretett nő meghódításától annak elvesztéséig ível. Pető Kata pedig a sztori szellemében végig sokkal tünékenyebb, légiesebb (ismét szó szerint, hiszen többször is a magasba emelkedik) jelenség, elvégre ő már csak emlék.
A visszaemlékezés csendes folyamát Weöres Sándor Önarcképe indítja el („Barátom, ki azt mondod, ismersz engem…”), és a szövegben említett „szekrényből” előbújnak a múlt figurái. És a színpadi népség jelmezein keresztül (Kálmán Eszter jó szemű munkája) máris gyönyörűen elkezd kirajzolódni a nosztalgia mintázata: a férfi fekete, a nő fehér, és a kettő egy látványos képben – a nő emelkedésében magával húzza a férfi fekete frakkjának ujját, magasból lelógó hófehér szoknyája pedig az egész színpadot beteríti, körüléri, sátor a sátorban – örökre összekapcsolódik.
A különböző életkorok, a szerelem különböző szakaszai a két szín kombinációi. Tetőtől talpig csíkos a karikán magát kellető fiatal lány, akinek kegyeiért a rúdon két félig csíkos fiú verseng; pöttyös a Pilinszky Trapéz és korlátjára – szerencsére nem trapézon, hanem – légkeréken aláereszkedő páros; elöl fehér, hátul fekete a függönyön (tissue) az Aranykori töredékre, majd Szép Ernő Ne hidd!-jére vívódó lány; kockásak a Sztavrogin visszatér trapézon együttműködő, majd végül egymástól elváló szerelmesei; az Egyedül a tengerrel után magányosan a gurtnira felhúzódzkodó fiú (aki fizikailag van olyan erős, mint Ady és Gábor Miklós együtt, de élettapasztalatból még van ehhez mit gyűjtenie) felül lecsupaszodott, csak fekete nadrág van rajta. Ő lesz az egyenes labirintus paradox metaforájával érzékeltetett kései egymásra találás egyik fele, a másik az elöl fehér, hátul fekete lány, aki feléje egyensúlyoz a keresztben kifeszített kötélen, hogy aztán együtt szemmel már nem látható magasságokba emelkedjenek. Pokol és mennyország valós térélménye (Pilinszky örök) zárja a szerelmi történetet: Pető Kata mindent beborító szoknyáját maga után húzva kisétál a színről (díszlet: Fekete Anna), de „akarattal nyitva hagyott (felejtett?) / alagsori szobánk ajtaján” Gyabronka nem jut ki, a két szárny becsukódik előtte.
Fotók: Fővárosi Nagycirkusz |
Mint a fentiekből is látszik, Hegymegi „visszafordítja” a hangjátékot, igyekszik nemcsak formát, de ismét tartalmat is adni a szavaknak. Ezen a téren nincs és nem is lehet hiányérzetünk. Csak valahogy a feszültség nem teremtődik meg: sem a szerelem váltakozó hevű izgalma, sem a cirkusszal járó veszélyérzet. Adódik ez egyrészt a hanganyagból, amely végig nagyjából azonos intenzitással szól, már-már elandalít, másrészt abból, amit még a legszínházibb újcirkuszi produkció is tud: ahhoz, hogy bármilyen szám elérje a kellő hatást, azaz a közönség hüledezését, bizonyos ideig ki kell tartani. Ennek ideális időtartama hét perc körül van, ami Hegymeginél lerövidül, a kunsztok mintha félbemaradnának. És mégis: ez a fajta társítás, a különféle művészeti ágak egymás mellé rendelése működhet, csak ahhoz jobban meg kell ismerni egymást.