A bilincs a szabadság legyen. Mészöly Miklós – Polcz Alaine levelezése, 1948–1997
2018.01.14.

„Körülöttünk ugyanis annyi, de annyi házasság belepusztult önmagába, hogy azt kell mondjam, valami isteni kegyelem folytán mi megúsztuk” – írja Mészöly. (A francokat úsztátok meg, jegyezné itt meg Nádas, szándékos, sebző és önsebző vulgaritásainak egyikével.) REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS RECENZIÓJA.

Ez a leveleskönyv, bármilyen terebélyes is, nem engedi az olvasgatást, nem hagyja, hogy csak belelapozzunk itt-ott, adatra, időszakra kíváncsian, a névmutató alapján egy-egy névre rákeresve. Ha belefogtunk, visz végig magával. Egy emberpár története a 20. század második felében, s ahogyan egy harmadik személy, a „tanú” emléklapokat fűz hozzá, a történetből hármuk drámája bontakozik ki. Az emlék(lap)író Nádas Péter hajszálpontos dramaturgiával szituál: a szobában áll az asszony a bőröndjeivel, menekülésre készen – mi zajlik le addig, amíg a férfi visszakönyörgi? Erre kapunk válaszokat, sejtéseket ötven év leveleiben.

 


Polcz Alaine és Mészöly Miklós kapcsolata már régtől az irodalmi közbeszéd tárgya volt. Nyersebben szólva: a pletykabeszédé. Külön-külön túl erős jelenségek voltak ahhoz, hogy ne támadjon legendájuk, akár egymás ellenében. A szenvedéstörténetre mindig fogékony legendagyártás Alaine-t persze intenzívebben övezte, hiszen a háborús traumájával megküzdő nő, a rettenet tapasztalataiból hivatást teremtő szakember, ugyanakkor az „ura” árnyékába kényszerülő titkos író képzete megrendítőbb lehetett az ugyancsak háborúval megvert, de hódító, magát írófejedelemmé kinövő férfi portréjánál. Az Alaine-legenda nagyon ízetlen, vádaskodó változatai publicitást is kaptak. Nem segített ezen külön-külön a két fél maga sem, merőben más típusú szemérmességük ugyanazt a képet erősítette: Polcz Alaine a visszaemlékezéseinek megbocsátó tapintatával óhatatlanul a maga mártíriumát erősítette, Mészölyt pedig, aki Szigeti László Párbeszédkísérlet című interjúkötetben nem térhetett ki egészen az akkori jelen boncolgatása elől, a válaszkényszer olyan elvonatkoztatásokra ragadtatta, amelyek néhol a nagyvonalú mellébeszélés érzetét kelthették az olvasóban. „Körülöttünk ugyanis annyi, de annyi házasság belepusztult önmagába, hogy azt kell mondjam, valami isteni kegyelem folytán mi megúsztuk” – mondja. (A francokat úsztátok meg, jegyezné itt meg Nádas, szándékos, sebző és önsebző vulgaritásainak egyikével.) Egyébként is, bölcseleg Mészöly, a szerelem „modusaiban és modulációiban mindig is kiszolgáltatottja volt és lesz azon kor érzelmi és gondolati logikájának, átélési mechanizmuskészségének, amelyik azt a kort alapvetően meghatározza”.

 

Ugyanakkor van egy passzus a Párbeszédkísérletben, amelyik épp a levelezés olvastával kel életre: „Későbbi együttélésünk során az emberi gyengeségeknek szinte hiánytalan, teljes képletét tudtam produkálni továbbra is, de ebben az alsó szférában mégiscsak arról volt szó, hogy ez a szerelem rendelkezett egy olyan felhanggal, egy olyan esendőségen túli többlettel, amely válsághelyzetekben túlemelte [Alaine-t] az emocionális barikádokon, valamerre a tökéletesen egyszerű érthetőség irányába, és valószínűleg ez konzerválhatta mindenen keresztül a kapcsolatunkat.” A konzerv, persze, konzerv.

 

Igen, a leveleskönyvben megelevenedik hogyan született szövetség 1947 végén két ember között, akik mindketten túlélők, és akik aztán évekig a szakmai-egzisztenciális boldogulás iszonyú retardációjával, szegényen, filléres gondokkal éltek együtt. Együtt. Az együvé tartozás egyben kitartás volt, s már jócskán középkorúak, amikor az őket kívülről is összeabroncsoló szorítás enyhül, de kísérletező természetük, szellemi nyughatatlanságuk, félkész-érzetük még különös lebegésben tartja az életüket. Társadalmi érvényesülésük megkésettsége, a permanens kiszolgáltatottság kettejükben a szellemi-szakmai útkeresés közös magányával ötvöződött. Ez a dráma az eltérő alkatok, magatartások szülte konfliktusokra ráépülve tartotta mozgásban legalább négy évtized dialógusait.

 

Fizikai értelemben sok időt töltöttek külön (ennek köszönhető a temérdek levél). Miklós tolnai és szigligeti alkotóházi távollétei, Alaine látogatásai Erdélybe, a szülőföldjére és más-más formában jelentkező betegségének gyógykezelései, később mindkettejük szakmai útjai, majd az elhúzódások a kisoroszi házba mind-mind elviselhetőbbé tették azt, amit nem akartak feladni. A távolsági szeretet, tudjuk, jól színezhető, a kín az üzenetek játékosságával enyhíthető, ez a levelezésnek mint olvasmányélménynek a kulcsa. De amikor a férfi üzenetei egyértelműen és ismétlődően, egyre hosszabban más kapcsolatokból érkeznek, a varázs is megtörik. Egy 1953-as levélben még inkább csak szellemes, mintsem keserű a búcsúmondat: „Tökéletes felesége vagyok a tehetségednek.” 1957-ben még lehetett jóízű Mikes Kelemen-stílusban évődni, s az írót edző bánat képzete is fölmerülhet, miszerint az asszony csalja meg az urát, de Alaine rendkívül apró betűs írása, a szorongó, vergődő emberé, egyre olvashatatlanabb. „Kincsem; Édes Kincsem!” – hangzanak így a megszólítások hosszú-hosszú ideig, mígnem az 582. levél indítása, Mészölyé, mellbe vág a kétértelműségével: „Te súlyos Kincs!” Alaine az Egész lényeddel című könyvében írja: „Miklósnak nagy születésnapjai voltak, ünnepélyesek, barátokkal és családdal is. Az enyémet általában elfelejtettük…” Melyik Kincs volt a súlyosabb?  

 

Elfelejtettük. A többes szám enyhít a vádon, de attól még a magánéletileg alá-fölé rendelt viszony fennáll. És azt nem jellemezhetjük pusztán a nőügyekkel. (A szakmai autonómiát a leveleskönyv kiadója nagyon elegánsan jelzi: a borítón a két ember szerzőtársként, kötőszó és központozás nélkül szerepel.) Ugyanakkor nem tagadható, hogy ez a többes szám alázatba bújó részvétkeltés is. Hát hiszen mintegy én is elfelejtettem…

 

„Nőügyek.” Alaine tudja, írja a könyvében, mennyire elbűvölték Miklóst a még bimbózó lányok, nem tudott nekik ellenállni. És ebbe a képbe mindig beletolakszik okként a gyerekhiány, a gyerektelenség fájdalma is (mindkettejüké), amely persze külön, dermesztő fejezet, de nem magyarázat egy korántsem ritka férfitapasztalatra. Aztán ott a vadászszenvedély is, amelyet Nádas „a vörös Imola” ironizáló anekdotájával idéz föl. És ott a gyötrelem, a „beteg feleségé”, akit vigasztalni, ápolni, szeretni, babusgatni kellene fáradhatatlanul – szexus nélkül. De a mélyebb magyarázat megint csak az alkatokban rejlik. Egy óvatlan pillanatban ezt írja Mészöly (125. levél): „Tudod, mi van benned? Valami metafizikus gyakorlatiasság”. Aztán sietve hozzáteszi: „Nő vagy te nagyon, mégis. Jobban, mint magad is gondolod”. Ez megint csak kétértelmű gondolatmenet, hiszen a női mivoltnak lehet sine qua non-ja a metafizikus gyakorlatiasság, és ellenkezőleg, lehet olyasmi is, amit a női vonzóerő legyűrhet. De hiába biztosítja a levélíró a (valóban gyönyörű) címzettet az utóbbiról, valójában mégis folyamatosan hiányzik neki a nőstény. Az, aki nem „bántóan tárgyias ember”, ahogy Nádas jellemzi Alaine-t. És a férfi egyre gyakrabban, önző, disznó, megbocsáthatatlan módon hagyja magára az asszonyt tanácstalanul, árván. „Gondoljunk Kumria rác apácára”…     

 

Mindkettejüknek kialakul az udvartartása, Mészölyé értelemszerűen hamarabb és rendkívüli intenzitással, s ebben nem csupán a fiatal irodalmárok tanítványi érdeklődése dominált – amely persze joggal szólt a hivatalossággal szemben független s az Újholdnál radikálisabb szemléletű, mozgósító írónak –, hanem médiumokat talált az ő fogékonysága is az újra, ismeretlenre, szokatlanra. A levelek tanúskodnak erről például a pályakezdő Tandori esetében, de maga Nádas is így kerül „képbe”, aki aztán gondolkodótárssá lett, Alaine-nek is, Mészölynek is napi segítséget nyújtó baráttá, majd a házaspár kapcsolatának hézagaiban, egyre inkább szakadékaiban pedig családtaggá. Nádas maga sem tudta kivonni magát a hódító, szép ember igézete alól (jónéhány férfikollégám lelkesült mosolyára emlékszem, amikor az „öreg atlétáról” beszéltek), de ő persze az óhatatlanul kialakuló, megszilárduló szerep mögött láthatta az esendőségeket is, azt a regisztert, amelyben valaki mindenféle kitárulkozástól fél, mert az ezzel párosuló érzelmesség, zsigeri humorérzék híján, kiszolgáltatottá teszi. „Félsz a hittől, az érzésektől, igen-igen, az érzésektől!” – hangzik (még sután) Mészöly egyik zsengéjében, az 1947-es Fekete madár című novellában, ami köré az „együttérző idegenség” írói ideológiája épül aztán (ennek esztétikai következményeiről, Mészöly forradalmi csodájáról a magyar prózában itt nincs hely értekeznünk). Sokatmondó, hogy házasságuk egyik, 1975-ös mélypontján, miután egyetlen nap alatt háromszor írt Berlinből (egyfajta elkülönítőből), Mészöly arra kéri  Alaine-t, hogy semmisítse meg a leveleket. Nem az utókorra gondolva (nem irodalmi levelezés az övék), hanem hogy ők maguk ne szembesüljenek később az ezekben vázolt önarcképpel! A váratlan túláradással.  Aki Tarkovszkij remekén, az Iván gyermekkorán, megfogalmazása szerint, „csaknem meghatódik”, az mintha gyengeségen kapta volna magát, zavarba jön, mindent gyanúval kezel, ami a tárgyias megfigyelést a banalitás, a giccs felé hajlíthatja. Épp úgy, ahogyan Alaine is önvédelemből hátrál vissza gyakran az „én csak egy nő vagyok” lelki biztonságába. Az a gyászmunka, amelyet iszonyú energiával sokáig közösen végeztek a század – a megszállás, a terror, a diktatúra – által bennük elpusztított remény fölött, fokozatosan kifelé fordult, a nagy magyar író és a nagy magyar tanatológus munkájába, érvényesülésébe, külső kapcsolataiba, Mészöly esetében a nyolcvanas évektől addig szokatlan közéleti szerepvállalásokba.

 

Közélet. A levelezők egymás felé fordított figyelme a külvilágot a hírközlés, a napi tények rögzítése, úti beszámolók szintjén engedi be, országos események reflexív leírásai nem jellemzik, sőt Mészöly esetében még az irodalmi élet szereplőinek minősítése, a környezetében megszülető művek mérlegelése is csupán nyomszerű. Ezt nem tekinti a levelezés feladatának, más műfajokra és a szóbeli diskurzusokra bízza. De így is mi minden elevenedik meg a korból! A hallgatásra kényszerülő és kényszerített írók bábszínházi-meseírói-kulimunkás hétköznapjai az ötvenes években, amelyekről testközeli képet kapunk. Ezzel párhuzamosan Alaine kínlódása a pszichológia háttérbe szorult tudományának és praxisának (máig hatóan) elmaradt specializációjával. Mészöly nyugati útjain a vasfüggöny mögül érkezett alkotók iránti, szűk szellemű, kizárólag politikai érdeklődés természetrajza. (Ennek röhejes leágazásaként Az atléta halálának párizsi, sportújságírói fogadtatása, melengető ellenpéldájaként pedig a találkozás Milan Kunderával – gondoljunk például a Janaček modernizmusát taglaló Kunderára –, akivel Mészöly igazán szót érthetett.) A szigligeti televény. A tolnai és az erdélyi családi háttér plasztikus rajza. A művek kiadástörténete, amelyből kiviláglik a cenzúra tényénél is súlyosabb abszurditás: az életművek szerves és nyilvános építkezésének ellehetetlenülése.

 

A kiadót nemcsak a borító elrendezése dicséri – a szöveggondozás, a jegyzetelés, egyáltalán a szöveget körülvevő apparátus egésze példamutató munka. A kötetnek tényleg gazdája volt Nagy Boglárka személyében, oldalán Jankovics József és Szörényi László lektorokkal. Egy lábjegyzetet itt csak azért pontosítok, mert mögötte egy egész hátország nyílik meg (mint a levelek utalásszerű említései mögött általában). Egy 1981 tavaszán kelt levélben Mészöly a Mozgó Világhoz készült felszólalását említi, a lábjegyzet szerint ez „valószínűleg a MV 1981/7. számában megjelent hozzászólás az Esterházy Péter Termelési regényéről folyó vitához”. Márciusban a Mozgót (a József Attila Körrel együtt) leállították, a tervezett (nem hozzá-, hanem) felszólalás az Írószövetség-beli vitákat illethette. Mészöly, akit épp két hónappal korábban, a januári számban köszöntött hét szerző a 60. születésnapján, ekkoriban került egyre közelebb a szerkesztőséghez, később többször kiállt a lapért, a ’81-es, újrainduló évfolyam 8.(!) számában is gesztusszerűen adta közre kistanulmányát Esterházyról (akinek a regényéről vita nem folyt, „csupán” egy ugyancsak többszerzős kritikai ciklus született korábban, a kötet megjelenésekor).

 

A 60. születésnap laudációi között Nádas Péter rendkívül izgalmas vázlata olvasható az életmű alakulásáról. Egy mondata így hangzik: „Talán innen [Mészöly] írásainak forró intimitása, hideg tárgyiassága.”  Mintha a leveleskönyv szövegeit s mellettük saját mostani kommentárját jellemezné.      

Szerző:  Mészöly Miklós, Polcz Alaine,  Cím:  A bilincs a szabadság legyen,  Kiadó:  Jelenkor Kiadó,  Kiadás éve:  2017,  Oldalszám:  894 oldal,  Ár:  5990 Ft