Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LEHETSZ KIRÁLY

Az oroszlán télen / Belvárosi Színház
2018. jan. 8.
Bulvár-királydráma: ez James Goldman 1966-os, két megfilmesítés révén is ismerős darabja, amely nemcsak a közös családi karácsonyozások feszültségeit teszi érzékletessé, de arra is alkalmas, hogy egy életre elvegye a kedvünket a királyfis ábrándoktól. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
Mondják, a vaskohászé igazán nehéz egy szakma, saját tapasztalatainkra támaszkodva pedig azt is kijelenthetjük, hogy a kritikaírás sem könnyű – de királynak lenni, talán mégis az a legmostohább foglalkozás! Ezt a számos nagy és számtalan kis alkotó által igazolt vélelmet vette alapul a hatvanas évek közepén az amerikai James Goldman is, aki a jeles középkori angol uralkodót, az első Plantagenetet, vagyis II. Henriket szemelte ki világsikerű drámája középponti alakjául: az öregedő monarcha és – ugyancsak nagy játékos – felesége, Aquitániai Eleonóra állandó tusakodását meg közös fiaik rivalizálását szabad fantáziával jelenetezve. Az 1183 karácsonyára helyezett cselekmény tehát a családi tűzfészek, a "mindenki mindenki ellen" képletét emelte királyi rangra, méghozzá úgy, hogy mindeközben az egyszerű XX. századi néző egyrészt ráismerhessen a saját zilált életére (hát ki nem válik ingerültté a családi karácsonyozások idején?), másrészt pedig elámulhasson a formátumos színészek jutalomjáték gyanánt értelmezett egész estés iszapbirkózásán. Magának a történetnek és általa a drámának ugyanis nincs saját tétje, elvégre mit számít ma már, hogy végül ki lett II. Henrik utódja?
 
Gálffi László
Gálffi László

Goldman patentje mindenesetre világszerte működött, színpadon és filmen egyaránt, s így a Belvárosi Színház karácsony előtti bemutatója jószerint a biztos siker ígéretében jutott el a közönség elé. Legalábbis papíron, hiszen két kínzó kérdés azért csak ott motoszkálhatott a kisagy tájékán, az alkotók és a majdani nézők fejében egyaránt. Vajon nem bizonyul-e idejét múltnak, elrozsdásodottnak ez a huszadik századi tempóra eltervezett drámaszerkezet? Illetve megfelelnek-e a főszereplők a feltétlen formátumosság terhes kötelmének, ha valójában babra megy a játék? Nos, a bemutató láttán e sorok írója egyik kérdésre sem merne egyértelműen kedvező választ adni.

 
Kard és korona – elsőként ezt a két, megvilágított tárgyat mutatja elénk Khell Zsolt díszlete és Szikszai Rémusz rendezése, aligha véletlenül felidézve a magyar középkor tematikai szempontból erősen idevágó mondáját. Hiszen ahogy András és Béla történetét, úgy Henrik és Eleonóra mérkőzését is a hatalom megosztása/megoszthatatlansága motiválja: három nagykorú, de érettnek, s pláne trónra termettnek aligha állítható fiúval a háttérben. Szikszai sok színpadi átrendezéssel meg az akár személyes stílusjegyének is beillő, kissé allűrös zenefitogtatással vezényli le az egymást követő meneteket, az intrika változatos permutációit. Nem rajta, de nem is a színészeken múlik, hogy a hatalmi játék, a királyi-apai és a királynői-anyai manipulációk sora egy idő után öncélúnak és erősen önismétlő jellegűnek bizonyul: a tizenötödik kanyar után éppúgy véget érhetne a dráma, mint a huszadik után. Annál is inkább, hiszen Goldman valójában nem mond semmit az életről, az emberi kapcsolatok igazi természetéről, csak bábokat mozgat, koronás spílereket meg dibdáb trónkövetelőket. Az előbbiek újra meg újra úgy tesznek, mintha lenne kedvenc utódjelöltjük, az utóbbiak pedig lépten-nyomon összecsuklanak: ugyan hisztis éretlenségük éppúgy ismerős lehet a mából, mint Zöldi Gergely jelenidejűen hétköznapi-oldott magyar szövege, ám ettől még kilátszik a tömés kóca a figurákból.
 
Mészáros Máté, Hernádi Judit és Gálffi László
Mészáros Máté, Hernádi Judit és Gálffi László

A színészek kétség kívül nagyobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekeznek élettel és jelentékenységgel feltölteni az előadást. Gálffi László Henrik király alakoskodói, játékosi szerepvonulatát például saját színészi eszköztárának, rég stílussá nemesült modorosságainak és férfiúi élettapasztalatainak gazdagságával tölti föl. A királyi figurát testi valójában is életre hívja, hiszen a kiváló művész valóban fejedelmi szerepekre termett arcvonásokkal rendelkezik: a szakállban rejlő változatos lehetőségek, a profil arisztokratikus eleganciája – egy potenciális Lear király helyből kínálkozó erényei. A sors súlyát, a királyi-és-férfiúi alkony végzetes reménytelenségét mindazonáltal Gálffi nemigen tudja a majdnem semmiből érzékletessé tenni. Ám ez a darab fogyatékossága: bizony a híres(ebbik) filmváltozatban Peter O’Toole is félig-meddig alulmaradt a tétteremtő küzdelem e szakaszában.

 
Hernádi Judit másfelől közelíti a maga szerepét, de éppígy tiszteletreméltóan mozgósítja saját színészi múltját, erényeit és manírjait egyaránt. (Egyaránt, elvégre az erények és a manírok az ő esetében is egylényegű művészi sajátosságok, sőt mondhatni egymás szinonimái.) Így aztán Aquitániai Eleonórája egy pillanatra sem kacérkodik a nagyasszonyi, királynői méltóság túl-, vagy akár csak eljátszásával. Hernádi Eleonórája blazírt mai asszony, akinek a szájából teljes hitellel hangzik el az "anya fáradt"-hárítás. Anyai szeretetének és szívtelenségének szereprészében amúgy is mindenestől sikeresebb, míg Gálffival kettőst alkotva, párosuk – minden igyekezet ellenére – nemigen kapna jeles érdemjegyet kémiából.
 
Horváth Illés és Mészáros Máté (Forrás: Orlai Produkciós Iroda)
Horváth Illés és Mészáros Máté (Forrás: Orlai Produkciós Iroda)

A három királyfi közül elsőre az örök harmadikat, a senki által nem favorizált Geoffrey-t a legkönnyebb érdekesnek találni. A zakójába gombolkozó Mészáros Máté pedig mindent meg is tesz azért, hogy ez a benyomás tartós maradjon: intrikusi helyezkedése, haszonmaximalizálói igyekezete és régről dédelgetett fiúi neheztelése jól megfér ebben az erős homlokzatú színészi jelenlétben. Mészáros akkor is profi marad, amikor Geoffrey túlhordott "középső gyerek szindrómáját" kell kikandikáltatnia, ám ez a mozzanat még ebben a diszkrét kivitelezésben is feleslegesnek tetszik.

 
Schruff Milán oroszlánszívű és terepszínű Richárdja meg Ötvös András föld- és gerinc nélküli Jánosa egy pillanatra sem válhat jelentékeny figurává. Mindkét fiatal színész fegyelmezetten, komoly alázattal mutatja fel a maga bábfiguráját: nem rajtuk múlik, hogy a trónutódlás, a "mondd, te kit választanál" kérdése hamar kiüresedő színpadi csiki-csukinak bizonyul. A családi tabló szélein még akad egy hálásabb és egy hálátlanabb szerep: az utóbbi a szeretőnek és elszámolási egységnek megtett Alais hercegnőé, az előbbi a jövő manipulátorának ígérkező Fülöp (vagy Fülöp Ágost) francia királyé. Szakács Hajnalka rokonszenves beletörődéssel és enyhe túldrámázással teljesíti a mindenki által áldozatnak szánt és egyúttal önfeláldozó mellékalak kötelességeit, míg Horváth Illés lendületesen állítja elénk a másodvonalból előlépő, nagy jövőjű, helyből cinikus "új undok" mai figuráját.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek