Fortunata
2018.01.11.

Vak tyúk is talál szemet, vagy mindenki a maga szerencséjének kovácsa? Ezt a kérdést feszegetné a Fortunata, ha valamivel jobb film lenne. CSIGER ÁDÁM KRITIKÁJA.

Fortunata, azaz „szerencsés”. A cím egyben a hősnő (Jasmine Trinca) neve is. Ennek alapján akár egy összeszedett, következetes filmre is lehetne számítani, amibe az alkotók nem próbálták életük minden gondolatát belesűríteni, hanem egyetlen tézist igyekeznek megérvelni. A végeredmény azonban nem ilyen. Ettől még persze tanulságos a film, igaz, inkább elrettentő példaként.

A film üzenete igencsak homályos, még azt is nehéz eldönteni, mennyiben ironikus a címszereplő neve. Az biztos, hogy pechesen indul számára a történet: Fortunata gyerekét egyedül nevelő fodrász, aki éppen válik erőszakos és részeges, biztonsági őrként dolgozó férjétől (Edoardo Pesce). Nagy álma a saját fodrászszalon, akkor nem kellene egész álló nap egyik kuncsafttól a másikig rohannia. Egyetlen támogatója maga is támogatásra szorul: gyerekkori barátja egy mániás depressziós, drogos tetoválóművész (Alessandro Borghi), akinek pedig egyre demensebb anyjáról kell gondoskodnia (Hanna Schygulla). 

Az hoz változást Fortunata életébe, amikor hajszolt életvitele kislánya viselkedésére is rányomja bélyegét, akit beutalnak egy gyermekpszichológushoz, miután rossz szokásává válik a köpködés. A pszichiáter (Stefano Accorsi) ugyanis meglehetősen sármos és figyelmes, így aztán hamar összekavarnak Fortunatával, ami viszont semmiképpen nem jöhet jól hősnőnknek a válóper és a gyermekelhelyezés ügyében. A peches kezdés után tovább árad a balszerencse.

Eleinte a film magabiztosan halad a romantikus dráma felé, ami Fortunata és pszichiátere románcáról szólna. A cselekmény azonban bonyolódik, ám ez nem válik előnyére, inkább széttartó történetet eredményez. A terapeutával folytatott viszony mintha csak arra lenne jó, hogy még nagyobb bajba sodorja Fortunatát. A férfi kevés szerepet kap a továbbiakban, annál több játékidő jut az antagonistának, a sátáni exnek, akibe mintha az alkotók (Sergio Castellitto rendező, Margaret Mazzantini író) is beleszerettek volna, mint hajdanán a hősnő.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Románc helyett a film elkezd például a hősnő gyermekkori barátjáról és annak haldokló anyjáról szólni, pedig már az is érthetetlen, mit keresnek ezek a karakterek egyáltalán ebben a történetben. Ritka, hogy egy női főhős mellett legyen egy olyan pasi, aki se nem a szerelme, se nem a mentora, de még csak nem is rokon, hanem csak egy haver. Az meg, hogy ő legyen a legérdekesebb karakter a filmben, egyenesen példátlan, de továbbra sem jó értelemben. Borghi ráadásul túlságosan fotogén ahhoz, hogy elhiggyük róla, hogy depis junkie. Az anyját alakító Schygulla német filmikon, akinek tehetsége totálisan kihasználatlan marad: hogy a halványuló memóriájú színésznő szerepe nem főnyeremény a számára, az enyhe kifejezés.

Még problémásabb a pszichiáter szála, ha tudjuk, hogy Castellitto egyébként színészként futott be nagy karriert, ráadásul épp a Terápia olasz változatában alakította azt a terapeutát, akit nekünk Mácsai Pál keltett életre. Újrahasznosít, pedig már a licenszen alapuló Terápia sem több újrahasznosításnál. A hollywoodi forgatókönyvírók szerint újságírót és pszichiátert olcsó húzás szerepeltetni: a lusta író általuk expliciten adja át a közönségnek a főhős érzéseit, gondolatait, mondjuk, egy interjú vagy egy terápia keretein belül. Castellitto itt pontosan ezt csinálta: csak kellett neki valaki, akivel a főhős őszintén beszélhet, hogy ne cselekményes jelenetekkel, hanem dialógusokkal meséljen, mert az nem akkora meló. És így persze az eredmény is jobban hasonlít egy regényhez, színdarabhoz vagy akár rádiójátékhoz, mint képekkel mesélő, akciódús mozifilmhez.

Van egy beszélgetés a hősnő és legjobb barátja között, ami a film központi témájáról, a szerencséről szól. Ez a film elején van, azelőtt, hogy a rendező elveszítené a történet fókuszát. A tetoválómester folyton lottózik, és azt vallja, hogy egy nap ki fogják húzni a számát (a nagy számok törvénye alapján), és mindenféle stratégiákat talál ki a nyerő számsor megtippelésére. Ha ebből a jelenetből indulunk ki, a film szólhatott volna arról, hogy vajon érdemes-e várni, hogy eljöjjön a mi napunk, vagy keményen meg kell dolgoznunk a sikerért, és közben megváltoznunk, feladni valamit önmagunkból, elveinkből.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A történet végkicsengése elég zavaros ahhoz, hogy többféleképp is értelmezhető legyen. A film talán a fentiek közül az utóbbi mellett szól, bár a leckét nem a főhős tanulja meg, inkább mi érezzük. Realisztikus, ami a karakterekkel történik, ilyen a való élet, de a film így üzenet nélkül marad, nincs katarzis. Mintha az alkotók is lottóztak volna, hátha kisül valami zseniális abból, amit kitaláltak, de erre nem volt sokkal több esélyük, mint az ötösre. 

A film fő erénye Jasmine Trinca alakítása, aki nem véletlenül nyert Cannes-ban az Un Certain Regard szekcióban, ahová egyébként érthetetlen, hogyan került be a Fortunata. Az olasz színésznő a szerepben maga a megtestesült magára hagyatottság és túlhajszoltság. Részben neki köszönhető, hogy nem kínszenvedés végignézni a filmet, könnyed moziélmény, ráadásul olykor látványos is, szép képeken látjuk például a római vízvezetéket, ami mellett a hősnő lakik, illetve a multikulturális fővárost is sikerült egzotikusan fotografálni. Viszont annyi jó film marad ki a hazai mozikból, hogy nem szerencsés, hogy egy ennyire hanyag munka eljutott ilyen széleskörű nemzetközi forgalmazásba.

Szerző: Csiger Ádám
Címkék: Mozipremierek 2018