Kicsinyítés
2018.01.11.

Túl direkt. EP régi intése jut eszembe a film második felében, szinte jelenetenként. Túl direkt a fájdalom, a világvége, a naplemente, a könnyek. Túl direkt a vicceskedő szentimentalizmus. És nemcsak lekicsinyítve, kis dózisban. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Nem is emlékszem, mikor volt olyan utoljára, hogy már az év második hetében úgy éreztem, hogy megvan az idei esztendő nagy csalódása, hogy ennél jobban még nem vert át filmelőzetes. Alexander Payne, aki kiválóan ért a keserédes érzelmességhez, a Kicsinyítés című filmjével is valami hasonlót ígért: gyilkos iróniával közelíti meg a jelenkor emberének legnagyobb félelmét, a túlnépesedés és a klímaváltozás fenyegető következményét, a küszöbön álló kihalást. Kicsit megcsipkedi az ellenálló szkeptikusokat, a tehetetlenül rettegőket és a környezetükért cselekvőket is, persze mindezt úgy, hogy azért a Jó és Helyes elvek győznek majd a Rosszak fölött.

Mindehhez talált egy kiváló alapötletet: Jorgen Asbjornsen, a norvég tudós felfedezi az emberi lény lekicsinyítésének módszerét, amellyel a nem túl távoli jövőben szakmányban zsugoríthatja össze magát bárki. És még az indok is olyan emberien képmutatóvá válik: az első minitelepesek után sokan már nem a bolygó megmentéséért törpítik le magukat tizenkét centisre, hanem azért, mert így az átlagos és közhelyesen sivár életüket cserélhetik le a szupergazdagok luxusára. Értelmetlenül nagy házra, felesleges szolgáltatásokra, a gondtalanság csillogó illúziójára. 

Paul és Audrey Safranek (a film végéig képtelenek vagyunk kiverni fejünkből a nyilván nem létező áthallásokat a Macskafogó legendás karakterével kapcsolatban) is úgy dönt, hogy tipikus, szűkös és távlat nélküli életüket kicsinyítéssel próbálják bővíteni. Csakhogy miniföldön (Leisureland – a magyar néző fülének ez is akaratlanul beszédessé válik, hiszen Lezserlendnek hallja) sem fenékig tejföl minden. Főként úgy nem, hogy Pault (Matt Damon) az utolsó pillanatban cserben hagyja a felesége: ő megmarad eredeti méretében, míg átlagos, kövérkés férjét lekicsinyítik. Így az álomélet Leisurelandben is hamar átlagossá süllyed.

Eddig nincs is baj Payne mozijával. Humora csípős, iróniája (nehéz eldönteni, hogy a bolygót menteni igyekvők buzgalmát vagy a rövidlátó tagadókat pellengérezi-e ki jobban) szinte bearanyozza a jeleneteket, minden fordulat egyben metaforikus jelentéssel is bír, értjük és értékeljük a képes beszédet. Zseniális fricska, hogy a bolygómentő zsugorítást diktátorok és elnyomó rezsimek azonnal felhasználják arra, hogy így tüntessék el szem elől a rendszert bírálókat, riválisokat és bárkit, aki nem tetszik nekik. 

Jelenetek  a filmből
Jelenetek a filmből

Csakhogy Ngoc Lan Tran (Hong Chau), a vietnámi kényszerzsugorított menekült megjelenésével, akit egy tévédobozban csempésztek be az országba több társával együtt, de csak egyedül ő élte túl az „utazást”, ám az egyik lábát térd alatt így is amputálni kellett, szóval az ő megjelenésével a film kifogy a puskaporból. Nem veszti el ugyan teljesen a humorérzékét (Ngoc monológja kevéssel a film vége előtt, hogy hányféle nemi aktus létezik – pl. könyörbasz vagy szerelembasz – írói és fordítói lelemény), viszont egyre rosszabb arányban vegyíti a szentimentalizmust, a szájbarágós tanulságot és az idegesítő karaktereket. Miközben egyre több könny folyik a vásznon, egyre szárazabb lesz a néző szeme, és egyre közönyösebben fogadja a nyomor képeit (mert az minden álomvilág kulisszái mögött megbújik – micsoda eredeti gondolat!) és a világvégét beharangozó, súlyosnak szánt mondatokat. Ez utóbbit a megfelelő helyen egy, a norvég fjord vizén csillogó naplemente is aláhúzza. De az sem válik a Kicsinyítés erősségévé, amikor Paul hosszasan és humánusan szemléli a kerekesszékes embert. Hiszen az emberség mégsem pusztulhat csak úgy el. Ezek azok a pillanatok, amelyek ballasztként húzzák le Payne filmjét.

És akkor még nem beszéltünk a bosszantóan mesterkélt karakterekről. Kezdve mindjárt a tört és visító angolsággal (szinkronban: magyarsággal) beszélő vietnámi szolidaritásgéppel, Teréz anyáskodó takarítónővel. Hong Chau, a thaiföldi színésznő hiába hozza jól a karakter törékenységét, védtelenségét, hiába tűnik hitelesnek a fellobbanó szerelem, Ngoc túlzásba vitt izgágasága, a kerékbe tört nyelv egyszerűen fárasztóvá és fülsértővé teszi az egyre fontosabbá váló szereplőt. De ugyanígy beletörik a bicskája Christoph Waltznak a szerb csencselő (Dusan Mirkovic) karakterébe: mintha csak a modorosságait küldte volna el a forgatásra. A rutinos Udo Kier (Konrad) kapcsán is inkább csak a túlszoláriumozott arca marad meg, vélhetően azért került a forgatókönyvbe, mert kellett valaki, akinek van egy hajója. A teljesen felesleges, ám annál irritálóbb szereplőnek járó Citrom-díjat viszont a fecsegésben verhetetlen Solveig Edvardsent alakító Margareta Pettersson kapná meg, aki a couleur locale megtestesülése a norvég minifaluban. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Ezek miatt is lesz szinte felfoghatatlanul hosszú (135 perc) és túlbeszélt alkotás a Kicsinyítés. A nézővel való kezdeti összekacsintásból semmi sem marad, és az addigi finom, iróniával megszórt jelentésrétegek is elpárolognak, minden marad annak, aminek elsőre tűnik. A „túl direkt” üli itt harsány torát. A fináléra lassan már nem csupán megértjük, de kissé már drukkolunk is a világvégének, hogy a maga kecses módján és lehetőleg végleg söpörje el az ellenszenves szereplőinket. 

Így marad kihasználatlan ziccer Payne mozija. Hiszen Donald Trump erőteljes, a klímaváltozást tagadó politikája óta vágyunk egy vicces, keserédes riposztra, amely iróniája ellenére a megfelelő komolysággal is kezelné a témát. A Kicsinyítés első fele – a zsugorított változat – maradéktalanul megfelel ennek, ám onnan, mintha csak a stúdió kontárkodott volna bele, egészen más irányt vesz a film. Inkább lesz lapos példabeszéd, közhelyes siránkozás, csöpögő érzelemgenerátor, mint merész, az átlagtól eltérő beszédmóddal és ötletességgel operáló műalkotás. Egy túl nagyra nőtt törpe a porcelánboltban.

Címkék: Mozipremierek 2018