Szemenyei János – Bánki Gergely – Kormos István: Vackor nyomában / A Proton Színház előadása a Madách Színházban
2018.01.12.

A ruhatáros nénik olyan kedvesen fogadják és terelik az érkezőket, hogy annak csak kétféle magyarázata lehet: nem látták az előadást, s ezért szabad a lelkük, vagy látták, és most a lelkifurdalásos részvét dolgozik bennük. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Nagyszerű alapanyagokból is lehet élvezhetetlen ételt készíteni, s a maguk szakmai területén jelentős sikereket magukénak mondható, joggal szeretett színházi alkotók is belekeveredhetnek olyan produkcióikba, amik esztétikai zavart, s ami rosszabb, morális riadalmat keltenek a nézőkben. A továbbiakban nem jajongani kívánok, egyszerűen igyekszem megérteni, miféle reménykedés hozhatta össze a Proton Színház önkívületi állapotot mutató produkcióját.

A játékmedveség érzelmi lényege, a gyermeki ártatlansággal bíró nagyfejű naivitás, a minden szépre-jóra való nyitottság és kedvesség gyönyörűen van jelen Kormos István Vackor-történeteiben. Megejtő a hatalom nélküli gömbölyűség, az öntudatos, s mégis puha gombolyag-lélek létezése, s találkozása a valódi világgal, az óvodával, az iskolával, a felnőttek elvárásaival. Ezek az okulási történetek, ezek a fejlődési kalandok, az élet különböző szociális lépcsőfokain való sikeres átjutások epizódokban bővelkedő hősénekei. A győztes kisember, mint főhős, igen csábító, legkivált a gyerekeknek szánt színházi alkotások esetében.  Ahhoz azonban, hogy Kormos esti mesélésekre tagolt, felnőtti utalásokkal fűszerezett, szabadon terjengő regénye ne folyjon le a színpadról, erős dramaturgiai építmény adhatna csak segítséget. De nincs ilyen. Dramaturg: Bánki Gergely.  

Gyabronka József
Gyabronka József

Érezvén a problémát, s tudva, hogy a krimiszerkezet kocsikáján azért sok mindent el lehet gurítgatni, az alkotók azzal csábítják a közönséget, hogy keressék meg együtt Vackort, mert Vackor – mindnyájunk kedvence – eltűnt. A földszinti váróteremből 5-6 fős csoportokban engedik fölmenni a közönséget, mert aktivizáló játék (!) van számukra kitalálva. Négy órakor kezdődött a program, és négy óra huszonhét perckor még mindig kint állunk. De fülelünk, mert többször hallani, hogy hármat számolnak és számoltatnak, s akkor valami – számunkra egyelőre láthatatlan függöny – tovább engedi az igyekvőket. Ezután olyan félsötét zsilipterembe érünk, amelynek padlatát arcra borított, fehérre meszelt műanyaglavórok teszik izgalmassá. Ezeken kell lépdelni, de hogy miért, azt még nem tudjuk.  Meg kell keresnünk Vackort, szólnak hozzánk, s ezzel kezdetét veszi a mindenoldalú kínlódás, melynek fő okozója a szédelgő cselekmény, hogy ízlésbeli és pedagógiai tévedésekről ne is beszéljünk.   

Ha volt a teremben pszichológus, ideggyógyász, vagy csak egy gyakorlott gyermekvédelmi előadó, velem együtt rándult össze a gyomra, amikor megszólalt a később főszerepbe taszajtott, Félix néven mutatkozó kisfiú, aki aztán mindvégig egészen alpári módon cseszegette az apját, a meghunyászkodó Bánki Gergelyt. Ha már a zord valóság ábrázolását célozták meg, jelzem, nincs az a proletárvasárnapi kábaság, nincs az a mennyiségű sör, aminek elfogyasztása ilyenkor meggátolná a megszólított apát egy irdatlan füles kiosztásában. De nem, itt a rémkisgyerek uralkodik, s ebben láthatóan nagy kedvét leli. Az egyik jelenet nekivadult gyerekserege, melyben galád módon orrot túrni, „csulázni” és egyéb szabálytalanságokra tanítják Vackort, hogy őt majd jól megszidják emiatt, kifejezetten A legyek ura vérszomjas csapatát idézi. 

A felnőttek, akik a tetthelyen megjelennek: Gyabronka József, Láng Annamária, Balla Eszter és Bánki Gergely, valamint Szemenyei János, a rendező, aki a produkció összegányolt zenéjét is jegyzi. A muzsika hasonló erényekkel és hasonló megoldatlanságokkal bír, mint pár éve a súlyos emlékű Vuk-produkció, a Madách Színház nagyszínpadán, hiába van élő dobszóló a playback szigetek között. A játszótéri hajléktalant, a vackorlelkű szörnyűbácsit Gyabronka József, a Jézus Krisztus Szupersztár dallamvilága fölé éneklő hol kedves, hol ijesztő tanító nénit  Láng Annamária játssza. 

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Nehéz meghatározni a Vereczkei Rita által tervezett látvány lényegét, de talán valami bontási területen, egy sötét, túlvilági játszótéren vagyunk. A magasban sokat vetítenek, hol rajzfilmeket, hol pedig nagyban mutatják a szereplők egyébként alig látható arcát. Egy valóban tehetséges kislánynak köszönhető pár jó másodperc, a minden ízében csinált előadás kicsike fényfoltja, amikor a kislány-Vackor a félelmet gyógyító piros maciról suttog fontos dolgokat. 

A Madách Táncművészeti Iskola növendékeit látjuk-halljuk énekelni, táncolni, s egymásnak beszólogatni. Érezhető, hogy külön próbákon készültek felnőttek és gyerekek. A felnőttek egy ideig biztosan azt hitték, hogy valami jóban vesznek részt.  Mára remélhetőleg megszületett bennük némi szelíd kétség. A hányaveti, formátlan koreográfiákat betanult tánckar és énekkar szabadságként magát a tagadást éli meg. A Nem akarok kullancs elleni oltást kapni kezdetű kórusszám így aztán illik a fő tanulsághoz, hogy Iskola nélkül szebb a világ. 

De van itt még valami alig rejtett belső mag-üzenet, ami miatt a rossz szagú hajléktalant is közelebb tudjuk magunkhoz (lásd: svéd gyermekversek), mint „szeretteinket”. A titok alighanem az, hogy mi mindannyian Vackorok vagyunk. Vagy valami ilyesmi. Legvackorabb lesz a hajléktalan öreg, akit a felismerés előtt Gyabronka oly pontosan alakít ijesztőnek, hogy legszívesebben odakiáltanánk a kislányoknak: Hozzá ne érj! Hé! A beköszöntött boldogságban szállunk a hintán, föl az égbe, s szívünkben lüktet a felismerés: az az iskola jó, ami távolodik.  Ami eltűnik. Ebben persze, pont mifelénk, van is valami. A legsúlyosabb gond azonban az, hogy ez a gyerekcsapat nem fölszabadítva van, hanem elszabadítva, sőt, rászabadítva a nyilvánosságra.  

Az a játék, ami egy hétvégi hajnal gőzében, tervezés közben pompás bulinak tűnhetett, mire megvalósult, zavarodott rémmese lett csak. Meg lehet érteni, ha tettre kész felnőttek kedvenc mesefigurájuk bőrébe bújnak, s hazafele tartva akár egy egész lépcsőházat fölvernek Fülesként, a Micimackó operaváltozatát rögtönözve. Sőt, minden tréfát félre téve, nem csupán a felnőtt irodalomból süllyednek le javak a gyermekkultúrába, létezik gyermekeknek szánt mű megrázó felnőtti olvasata is. Aki látta annak idején Kállai Ferencet meg Tordy Gézát, amint Alföldi Róbert kérésére Micimackó és Nyuszi abszurd párbeszédét élik éppen, az tudja, miként tud maga köré fénykört növeszteni egy helyzet, s miként kezd szólni egyszerre a játék életről s halálról. Itt és most azonban ilyesmiről szó sincs. 

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Kicsipkedtek Kormos művéből pár motívumot, megtekergették, s egy adag formátlan felnőtti fájdalommal körbenevették. Így lett Félix az irodalomtörténeti ugratás egyik alakjából, szegény „Eörsi Pisti”-ből, „Akitől retteg az osztály, / Sőt!/ / Az egész iskola. / Folyton acsarog-veszekszik, / beleköt mindenkibe, / nem jó neki soha senki, / egyet szeret: verekedni, / attól veszett a híre!”, csak az egésznek a humora, a kedvessége veszett el.  

A családi musicalt 6 éven felülieknek ajánlják. De mindig hoznak kisebbeket. Így aztán több apróság menet közben zokogva távozott. A felnőttek hümmögnek, értetlenkednek. Esetleg reménykednek? Meglehet, van, aki arra gondol, hogy előbb-utóbb beszivárognak hozzánk is a meséket feldolgozó felnőtt-filmek.  Mondjuk, folklór alapon. S akkor nemcsak horror-változata lesz A három kismalacnak, de szado-mazochisztikus thrillerként mindent visz majd a "forró vizet a kopaszra". Üzletnek az is jó lesz.  

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.