Jöjj el napfény!
2017.12.28.

Hogy tudhatjuk biztosan, hogy szerelmesek vagyunk? Ilyen filozofikus kérdéseket feszeget Claire Denis romantikus filmje, de szerencsére ki is tudja röhögni őket. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

„A szerelem egy állás” - hangzik el Claire Denis Fütyül a halálra című filmjében, és erről a kínkeserves munkahelyről meglehetősen reménytelen képet rajzol a kortárs francia film egyik legnagyobb rendezője. Merthogy Claire Denis boldog kevesek által szeretett filmjeiben ez a munkakör leginkább a kielégíthetetlen vágy kielégítésének elfojtott törekvését takarja - a sokszor kimondatlan és kimondhatatlan vágy „kristályosodását” (Stendhal), amely rendre valami elérhetetlenre (egy másik rasszra, másik országra, másik osztályra vagy korosztályra) irányul.

Ez fűti át a karrierindító Csokoládé hőseit, amelyben fehér úrinő és fekete szolgája hevülnek föl egymás iránt, de ez vezet el Nenette és Boni testvérpárjának végzetéig vagy a Fütyül a halálra szerelmi háromszögének tragikus feloldásáig is. Denis egyszerre távolságtartó és érzéki filmjeiben ezt a kielégíthetetlen vágyakozást néha nyers költőiségében ábrázolja (Szép munka - milyen beszédes cím!), máskor inkább borzalmát és horrorisztikusságát (Kínzó mindennapok), vagy szentimentális átszellemültségét (Péntek este) mutatja meg.  

De legújabb filmjében inkább a nevetségessége tűnik föl. A Jöjj el napfény! ugyanis egy ötvenes évei elején és folyton miniszoknyában járó festőnőről mesél, aki folyton-folyvást az Igazit keresi – méghozzá imponáló munkabírással, komikus ügyetlenséggel és a valahai Denis-hősök pusztító elfojtásait teljesen nélkülözve. A vágy tárgya immár maga a szerelem: Juliette Binoche hamar lelkesedő és hirtelen csüggedő művésznője valójában egy ízig-vérig romantikus és elődeinél jócskán kevésbé titokzatos karakter, aki masszívan burzsoá közegében kedvesen botladozva próbál Férfit szerezni magának. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

És ezzel a valahai botrányhős Claire Denis (aki másfél évtizede még a Kínzó mindennapok horrorjával sokkolta rajongóit) alighanem minden korábbinál konvencionálisabb területre érkezett, méghozzá a szofisztikált szerelmi vígjátékok és a jellegzetes francia középfilmek terepére. Újra belakhatjuk tehát az ismerősen elegáns francia éttermeket (markáns közelképet kapunk egy tál hasábburgonyáról!), a szép francia tájat vagy éppen a sarki boltokat (a hal-árus jelenetek Truffaut fáradtabb Doinel-filmjeinek - pl. Családi fészek - croissant-komédiáját idézik), és rendre hosszú beszélgetések között találjuk magunkat férfiak és nők között – akár Catherine Deneuve és Gérard Depardieu bármely tetszőleges filmjében. Sőt! A Jöjj el napfény! teljes cselekménye – micsoda pre-feminista, avítt koncepció! - nagyjából a nyitánytól a fináléig férfiak és nők beszélgetéseire épül. 

Színészi gesztusokat és mondatokat fürkészni - látszólag erre a régivágású kalandra hív tehát a lenyűgöző vizualitásáról nevezetes Claire Denis, méghozzá melankolikus, őszies, blues-os hangulatban (lásd Stuart Staples borongó zenéjét). De blődség lenne a Jöjj el napfény!-t a nagy stílusművész pihenőjeként vagy valami enervált komédiának elkönyvelni. Hiszen már abban is van valami radikális, hogy a cselekmény feladja a lineáris elbeszélést a szerelmi duettek önkényes soráért - amely duettek pedig külön-külön sajátos formanyelvvel tűnnek föl előttünk. A köpcös bankár és a megalázott nő (Binoche) kocsmai cicázása lágyan ringó hosszú beállításban bontakozik ki, a lelkizős színész kellemes flörtje kitartott arcképekben és (mintegy a szerelmi bizonytalanságot közvetítve) meghökkentő tengelyugrásokkal jelenik meg, az elegáns, fekete férfi (Denis egyik fétisszínésze, Alex Descas) csókja és ölelése pedig intim részletképekben és egyetlen hosszabb totálban tárul elénk. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Denis okosan visszafogott filmje sorra-rendre képes megújítani belső szabályrendjét és újszerűen elbeszélni a vágyakozás és a közeledés történetét - ráadásul humorral és valódi meglepetésekkel mesél arról, ahogy a gesztusok félremennek, vagy ahogy az érzelmek erejüket vagy irányukat vesztik   legyen szó a randevú végén hosszan szorongatott ajtókilincsről, vagy egy mosolyról, ami a szándékolttal ellenkező hatást éri el. Denis továbbá felettébb szellemesen tudósít arról az önhitt polgári közegről, amelyben a regényes szerelem és a testi eksztázis éppúgy alanyi jogon jár az ötven felettieknek, mint a huszonéveseknek.

„Elegáns”, „érett” és „kifinomult” mozi a Jöjj el napfény! - az ilyen jelzők illenek rá, de mégsem tesznek neki igazságot. Mert hiába a hangnemkeverés bravúrja vagy Juliette Binoche energikus magánszáma, ebben a filmben a legfőbb mutatványok valójában apró érzéki eseményekhez, zsigeri szinten ható megoldásokhoz köthetők. Ilyen az a pillanat, amikor a kamera a hálószoba előtt álló festőnő lábára svenkel, majd a folyosón a szeretkezés utáni búcsút mutatja; ilyen a főhős végig láthatatlan lányának sokkszerű feltűnése; vagy ilyen a szex előtt az ujj megnyalásának katasztrófája is. Claire Denis továbbra is a kihagyás vagy a sűrítés költői gesztusaival tudja a legnagyobb hatást elérni, de a kései szerelemvágy lírai tragikomédiáját is az efféle apró sokkélményekben tudja a legjobban megragadni. És ezek azok a pillanatok, amelyek olyannyira meghálálják a néző befektetett munkáját, hogy a Jöjj el napfény!-t hosszabb távon, vadabbul, esetleg életre szólóan is meg tudja szeretni – de ez alighanem már inkább a hivatásszerű cinefilek kiváltsága lesz. 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék: Mozipremierek 2017