A fecsegő potyautas 18.
2017.12.21.

Választunk embereket ilyenkor. Haza, város, falu, facebook. Választ embereket majd a sport, az irodalom, a cég. Van ilyenkor minden, nem mérhető, de megmérik, nem számítható, de kiszámítják, nem leírható, de ábrázolják, bocs, Uram. Tudnék személyleírást adni Istenről, de ezt majd máskor. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Szeretnék kicsit beszélni Róla nektek. Nagy R, de neve nincsen, így alakult. Nő. Lány. Ennyi. Megjegyzem, a tavalyi emberem – az intimitás kiskertjén és az Óperencián is túl - egy doktornő volt, Héjja Máriának hívják, és a Korányi kertjében beszélgettünk vele akkoriban sokat, irodalomról is. Miatta ehetem még kilószámra és nyersen a gyömbért. Hanem aztán az idén. Milyen év volt ez? Lejtmenet. Csúszás, erős haladás lefelé, az emberi lélek további sározódása, nemzeti elvadulás, gyávaság, butulás, szolgalelkek grasszálása, köd? Hát, valami ilyesmi.  

Nekem ebben az évben is volt egy választott emberem, évek óta állt mellettem, figyelt rám, mint egy kiscsillag. Titkos csillag, sok kedveset tett velem, észrevétlenül. Talán szeretett is, ami, gondoljuk csak meg, milyen nagyon nagy dolog, szeretni a másikat alázatosan, részrehajlóan, kisfényes kedvből, csak úgy, tulajdonképpen túlértékelni, tulajdonképpen idealizálni, és miért. Nincsen mindig jutalom. Sőt! Nem az, hogy visszaszeret, hanem hogy nem is figyel arra, hogy szeretve van, nem látja, nem érzi, hályogfejű. Milyen ember az ilyen, de tényleg?! Egy f. Egy büdös bun, egy… egy, leültem a székre, nem mindig könnyű magunkról beszélni. Tudom-e még himbálni a lábam, mint ötven éve. Tudom. 


Róla nem tudtam semmit.  Nem tudtam, hány éves. Hogyan néz ki, szőke, barna, vörös, pepita. Milyen az arca, pettyezik-e szeplők, ez, mondjuk, jó lenne. Nem tudtam, hogyan gondoláznak a gondolatai, miféle vitorlákkal szelik az emberi éjszakát a kalóz kis érzései. Nem tudtam, hol, a hazámnak melyik örökpanorámás szegletében szokott reggelihez Nádas Péter emlékiratokat lapozgatni, ha és amennyiben. Nem tudtam, rajtam kívül mi foglalkoztatja, szokott-e inni, van-e szerelme, kiket olvas még, miféle magyar írókat és költőket, nézi-e például most Potozky barátom Égéstermékét, Totth Benedek háborús opuszát, vagy Kemény Zsófit, aki életében először fog tárcákat írni a lapomba, és kicsit remeg ettől a lába, láttam, jó, nem nagyon, de remeg, ez milyen szép különben, a remegés, hogy igenis lehet remegni, mert a sok kis okos nem tudja, lövése sincsen arról, hogy milyen nagy a barátság a tárca és a halálfélelem, a tárca és a legmagasabb ég, a tárca és a legmélyebb elveszés, a tárca a legtöbb van, a tárca és a legsemmibb semmi között. Professzor emeritus Tárca, aki elslágerezi az életed, mert mindennap egy táncdalfesztivál, mint azt régtől fogva tudjuk! Szóval. Azt sem tudtam, mi a kedves étele, itala, díszít-e ilyenkor fát, vagy Hanuka fényében rakja a dominót, van-e gyásza, van-e gyereke, van-e kutyája. Például az egyik barátomnak, mint látom, a kutyája lett az év embere.

Választunk embereket ilyenkor. Haza, város, falu, facebook. Választ embereket majd a sport, az irodalom, a cég. Hűséges dolgozónk, az! Jucika! Péter, kérlek vedd át, igazgató úr ígérte, jönni fog. Választanak emberi főket kilóra, zsákba, kosárba. Sorszámokat adnak. Helyezést. Lista! Van ilyenkor minden, nem mérhető, de megmérik, nem számítható, de kiszámítják, nem leírható, de ábrázolják, bocs, Uram. Tudnék személyleírást adni Istenről, de ezt majd máskor. 

Évek óta velem volt. Követett, halk árnyék, volt, tkp. gondoskodott. Fogalmam se volt róla. Ő meg, ki tudja, miféle otthonból, miféle technikai apparátus révén a nyomomban járt. Majdnem mindent tudott rólam, és ez a tudás soha nem volt tolakodó. Aztán úgy alakult, hogy egy napon, nem régen, azt a jó és fontos tanácsot kaptam, hogy legyen egy olyan, hivatalos, személyesen szerkesztett, irányított, mi a túró, írói oldalam a virtuális térben, ami annyi mindenkinek van már. Haladni a korral, de legalábbis nem nagyon lemaradni. Események, fölolvasások, megjelenések, térdre esések, föltámadások, jó reggelt kívánok, álmomban írtam egy piszok jó verset, olvassátok. Eddig ezt ő csinálta. Ő számolt be rólam, és hogy honnan a megbízható értesültsége, fogalmam se volt. Csinált egy oldalt, csak úgy, semmiért egészen. És akkor írtunk neki, megköszöntük. Ne haragudjon, de. Igazán sajnáljuk, de. Hogy nem kell tovább ez, mostantól átvesszük a magunk kis parádéi fölött a hatalmat. Önpuccs, kérem szépen. Ő pedig? Könnyezhetett volna. Megbántódhatott volna. Éreztethette volna, hogy hálátlan vagyok, egy érzéketlen dög. Hogy öt évet csak így eldobni, öt év diszkrét, javadalmazásmentes gondoskodását könnyű csuklóval eltanácsolni. De nem. Nem tette. Kedves kislevélben további jó slágerezést kívánt. Szeretettel.