De bizony 1938 nagyon régen volt, úgyhogy a Fox animációs részlege megadta a szelíd bikának, ami járt neki. Illetve azt, amit ők elégségesnek gondoltak.
Ferdinánd tehát nem fújtat, nem vágyik viadalra, de mi sem fújtatunk azért, ezt fontosnak érzem kijelenteni: a stúdió sikercsináló házirendezője, Carlos Saldanha (Jégkorszak, Rio) pontosan azt hozza, ami alapszinten elvárható egy nagy cég karácsonyra szánt rajzfilmjétől.
A látvány szép, Ferdinánd cuki, egyfolytában simogatnánk azt a sziklányi kis buksiját, egy pillanatig sem kérdéses, hogy megérdemli gazdijának, a szintén cuki kislánynak a szeretetét. Mint ahogy a túlságosan is szép számban felvonuló (igen, nagyon cuki!) mellékszereplők is megdobogtatják a célcsoport kicsi szívét. S afelől sincsenek kétségeink, hogy a végére a torreádor is rájön, hogy egy kedves bika legalább akkora szenzáció, mint az, amelyik kitartóan fel akarja őt öklelni. Pont oda tartunk, ahova kell, s pont úgy tartunk oda, ahogy ez vállalható. Csak hát az a plusz, amit Ferdinánd mesetörténeti jelentősége, s a versenyhelyzet megérdemelne, nem igazán mutatja meg magát a vásznon.
 Jelenetek a filmből |
Mert hát ugye elég nehéz őszintén örülni egy ilyen basic produkciónak, amikor a másik teremben tán még látható a Coco, s könnyen lehet, hogy még mindig bennünk van az érzés, amit a legtöbb Pixar-produkció kivált belőlünk: ha lehet így, akkor minek másként? Tényleg, minek?
Azt sem mondhatjuk, hogy Ferdinánd üzenete ne lehetne annál érvényesebb, mint amennyi itt átjön belőle, és ahogy belefért ebbe a produkcióba. Elvégre, valóban irtó nagy szívás lehet báránylelkű bikának születni, tessék csak az emberek világában körülnézni, mennyi itt a bika, s mennyire nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki inkább a virágokra szavaz – s ez még akkor is igaz jó pár emberbikára, ha magányukban ők se igazán vágynának a küzdelemre az arénában. De hát ez az elvárás, ugye. Nos, a harc az elvárások ellen, meg az önmagunk vállalása persze elég sok mesében benne van, de a Ferdinándban különösen, sőt, ez lenne a lényege ennek a történetnek. Meg az, hogy milyen könnyű megijeszteni a külvilágot, amikor véletlenül félreérthető helyzetbe kerülsz, hiszen ők nem feltétlenül látják benned, hogy te igazából nem mérges, hanem csak bajban vagy. Ők a bikát látják, akinek külsőleg születtél. Aki veszélyes.
 A képek forrása: MAFAB |
De ennek a Ferdinándnak az alkotói megelégednek azzal, hogy mediterrán legyen a hangulat, ne legyen senki megbántva – azok se, akik szerint a bikaviadal oké, meg azok se, akik minden körülmények között és a valóságban is a virágrajongónak drukkolnak. Nem igazán mernek bátrak lenni, megelégednek azzal, hogy ez a mese igazi klasszikus, biztosan ismeri mindenki, ezért hát nem is kell vele semmit kezdeni. Ferdinánd küzd az előítéletek ellen, megismerkedik sok viccesnek szánt karakterrel, aztán a fináléban még azt is eléri, hogy ne kelljen elgondolkodnunk kábé semmin, mert úgy alakul a happy end, ahogy csak egy mesében alakulhat – pontosabban azokban a mesékben, ahol a rajzfilmesek szeretnek elbújni a fantáziátlan, megbízhatóan működő poénok mögé, nehogy véletlenül kiderüljön, hogy nem csak megbízásból, hanem valamiféle küldetéstudatból is végezték munkájukat.
Kedves, biztonságos popdalok kísérik Ferdinánd útját, ugrándozás a réten és a karámban, mosoly és az úgynevezett családi szórakozás jegyében legkésőbb az utolsó percekre elhessegetett konfliktus-viharfelhő. Ahogy a nagykönyvben. Ide akció kell, nem a bátorság, legyen ez bármennyire is sajátja egy bikának. Leginkább annak, amelyik merészel virágokat szagolgatni. Mert igen, s szerencsére ezt azért nem is titkolja a film, de nem is meri azért annyira hangsúlyozni: ez a kedves bika a legnagyobb hős az összes bika közül. Ő vállalta a legnagyobb kockázatot. Korántsem volt biztos, hogy megérti a világ.