Dante Alighieri: Isteni színjáték, Nádasdy Ádám fordítása
2017.12.15.

Nádasdy hatalmas munkája meggyőzően bizonyította, hogy mellőzhető tehertől szabadulhat akár a Dante-fordító is, ha meg sem próbál úgy tenni, mintha a szerzővel együtt ő is a messzi és mély múltból szólna, ehelyett inkább a szöveg lehető legpontosabb értelmezésére törekszik. BARNA IMRE KRITIKÁJA.

„Tiborkám, mi is az előadásom címe?” – hajolt le Weöres Sándor a bölcsészkari aula pulpitusáról Kardos Tibor akadémikushoz. - Milyen szerepe van a költő életében a műfordításnak?... De hát hiszen – szabadkozott az élő klasszikus, rosszalkodott Sanyika  – nem is műfordító ő, nem beszél idegen nyelveket, a magyart sem eléggé, stilizátor csupán, aki a nyersfordítás (ezúttal történetesen az ő Tibor barátja munkája) szavait átfésüli, sorokba tördeli és berímeli. Merthogy, ja, igen, a versírásból bizony nem lehet megélni. És ekkor egy pillanatig úgy tűnt, hogy ezzel már vége is az előadásnak. Hogy az élő klasszikus a beígért műhelybeszámoló helyett mindössze ennyit szeretett volna mondani annak kapcsán, hogy újrafordította a Dante-Pokol első öt énekét.


Ez mulatságos is volt persze, de Kardos professzor nem azért szervezett Collegium Artium címmel műfordításelméleti előadássorozatot, és nem azért ültette tele velünk – többek között az ő összevont Lectura Dantis-szemináriumának hallgatóival, vagyis a teljes első- és másodéves évfolyammal – a rideg aulát, hogy nevetgéljünk. (Mint amikor, ugyancsak W. S. és ugyanezidőtájt, egy diák-közönségtalálkozó KISZ-es agent provocateurének kérdésére, hogy ugyanis szocialista költőnek tartja-e magát, némi vonakodás után nem átallott így válaszolni: „Szociál-izmus? Societas, társadalom, emberek… Igen, hát az embereknek írok én, nem a halaknak…”) A professzor úr tehát – emlékeim szerint tréfásan, de kissé bosszúsan is azért – rendre utasította a huncut költőt, és mégiscsak megkezdődhetett az előadás. A szövege később a Filológiai Közlönyben is megjelent, és – rosszalkodás ide vagy oda – tulajdonképpen annak rendje és módja szerint sorra vette mindazt, amit mi akkortájt heti rendszerességgel hallhattunk. Hogy a Szász Károly változatát joggal nehézkesnek és túlmagyarázottnak, a rímeit pedig „tenyeres-talpasnak” tartó Babits csodálatosan szólaltatta ugyan meg magyarul a lírikus Dantét, de az epikus és dramatikus Dantéval bizony adósunk maradt. Sőt, mi tagadás, lírikusként is hibázott, amikor az inkább nyers és egyszerű dantei nyelvezetből a nyugatos fin du siècle-korízlésnek megfelelő dekadens versbeszédet csinált… És így tovább. Pontosabban nem így, hanem gúnyosan és indulattal és már-már mérgesen. Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg? Szeretettnek szörnyü métely? Még hogy gyenge és könnyű! Még hogy métely! Ahogy azt a Móricka elképzeli!

Akárhogy is, de a Kardos-Weöres-féle változat a maga módján tényleg megválaszolta a szemináriumokon szemeszterhosszat sorolt problémákat. Szerelem, nemes szívnek elrablója … szeretett szerettetője – tett például a helyére szerelemfilozófiai kulcskifejezést (cor gentil) Francesca da Rimini híres monológjában a „stilizátor”, kínált a baudelaire-i mákonyok helyett középkoriasabb ízeket az új fordítás. Belépő, ne reménykedj soha többé! – írta felül még a Babits által megtartott 1878-as, Angyal János-féle szállóige-sort is: Ki itt belépsz… És úgy emlékszem, hogy a Collegium Artium hallgatóságának, Kardos professzor kezdő és haladó italianista növendékeinek akkor és ott tetszett is mindez nagyon, és drukkoltunk Weöresnek. Pedig szöget üthetett volna a fejünkbe, hogy beszámolója szerint – szemben a Dantét egykor lelkesen „asszimilálni” akaró ifjú Babitscsal – csak afféle „megbízott” ő, hogy mennyire csak a „stilizátori mechanizmus” működtetésére koncentrál, mennyire hangsúlyozza, hogy Dante világa nagyon is távol áll tőle. Tény mindenesetre, hogy Kardos Tibor halálával az új Commedia-fordítás is abbamaradt, a magyar olvasó pedig további negyven évig vélhette úgy Babits Dantéjáról, hogy végleges, szent és sérthetetlen, ha egyszer még Weöresnek is beletört a bicskája.

De negyven év – és Babits első Pokol-fordítása után éppen egy évszázad – múltán egyszerre két új Dante-fordító is jelentkezett. Baranyi Ferenc a Poklot fordította újra, Nádasdy Ádám pedig meg sem állt, amíg el nem készült az új magyar Színjátékkal. Mindketten Kardos-tanítványok voltak, de mindketten pályájuk csúcsán, már mintegy életművük fedezékében szánták csak rá magukat a szentségtörésre. Baranyi (akihez később, Paradicsom-fordítóként egy harmadik hajdani Kardos-tanítvány, Simon Gyula is csatlakozott) szép és tiszteletreméltó munkát végzett. Magától értetődővé a vállalkozás értelmét mégis Nádasdy Ádám fordítása tette. Azért is persze, mert – onnan, hogy Életünk útjának feléhez érve / sötét erdőben találtam magam, / mert elvétettem a helyes utat, egészen addig, hogy már forgatta, kimért lendülettel, / elmémet s szívemet a Szeretet, / melytől mozog a Nap s a csillagok – ő vitte végig, ő szedte szét tudós alapossággal és rakta össze újra mind a tizennégyezer sorát, ő látta el bevezetővel, részletes magyarázatokkal és lábjegyzetekkel az elmúlt évtizedek (Pintér József tipográfusi remeklésének hála) könyvészetileg is egyik legnagyszerűbb szépirodalmi kiadványát. De még sokkal inkább és főleg azért, mert – hűen a volgare „latinból” olasz költészetet teremtő Dantéhoz, és hűen a már Shakespeare-fordításaiból is jól ismert műfordításeszményhez – Nádasdy az első olyan magyar Dante-fordító, aki nem így-úgy archaizálva és nem irodalmias modorban, hanem saját kortársainak valóságosan élő anyanyelvén szólaltatta meg Dantét.

És hát nem, nem különcködés és nem anakronizmus ez. Csupán arról van szó, hogy megváltozott az irodalmi beszédmód, Nádasdy pedig tud erről, és nem bánja, sőt. Nem „modernizálta” ő Dantét. Vagy ha igen, hát nem ő kezdte. És még csak nem is a nyugatos Babits. Hiszen természetesen már Szász Károly sem Dante-korabeli magyarra, nem a Halotti beszéd nyelvére fordította a nagy firenzeit, sőt – horribile dictu – a nyelvújítás csinálmányaitól is aligha idegenkedett, ha egyszer maga is Színjátéknak fordította a Commedia szót. Az új Nádasdy-fordítás csupán a még néhány évtizede is mintegy kötelezőnek számító „irodalmi nyelv”-vel szakított, és – ha úgy tetszik – azt a kortársi viszonyt állította helyre, amely egykor Dantét (akárcsak Shakespeare-t, vagy éppen még későbbi korok, netán a modernitás mostanában szintén újrafordított sok klasszikusát) a saját közönségéhez fűzte. Egykor, igen, nem ma. De Nádasdy következetesen végigvitt, hatalmas munkája meggyőzően bizonyította, hogy ma végre mellőzhető tehertől szabadulhat akár a Dante-fordító is, ha meg sem próbál úgy tenni, mintha a szerzővel együtt ő is a messzi és mély múltból szólna, és ehelyett inkább a szöveg, a múltbeliség bélyegét természetesen magukon viselő tartalmak lehető legpontosabb értelmezésére törekszik itt és most. Ha nem Dante alteregója akar lenni (nagyon más, nagyon érdekes, nagyon szép, de semmi közöm hozzá – utal is a „Weöres Sándor-féle érzésre" Nádasdy egy interjúban), ha nem „asszimilálni” akarja tehát a művét, hanem rekonstruálni.

Ezzel összefüggésben látszik tulajdonképpen szükségszerűnek a tercinák rímtelenítéséről szóló Nádasdy-döntés is. A rímelés történelmi érdemei – különös tekintettel a szóbeliség évezredeire – vitathatatlanok, de (a fordító egyik műhelymegnyilatkozásának címét idézve) a veszélyei is közismertek. Babitsnál például rímkényszer miatt lődöz nyíllal a mételynek is mondott szerelem a már idézett ötödik énekben (szivemet is nyilával úgy találta…), és Weöres is tódítani kénytelen: szépségével ragadott iramába. Nádasdynak viszont szabad a keze: úgy elfogott … hogy most is fogva tart – írhatja egyszerűen. Szörnyü métely, vagy épp szeretett szerettetője helyett pedig így találhatja fején a szöget: A szerelem, mely mindig kölcsönös… (Pokol 5. 103 – 105.). Babits Dantéja a Purgatórium hegyének párkányán (Purg. 9. 72.) sárkányhoz hasonlítja költeményét (Látod, olvasó, hogy száll, mint a sárkány, / dalom) ott, ahol Dante csupán művének emelkedett tárgyáról beszél (com’io innalzo / la mia matera) , és ráadásul még ruhát is adva a dalra, így szól az olvasóhoz: azért ha köntösét ezentúl / több mesterséggel varrom, ne csodáld ám! Nádasdy hangján viszont – a párkány / sárkány / csodáld ám rímhármasról lemondva – nyugodtan fűzheti így a szót: Látod-e, Olvasóm, milyen magasztos / a tárgy, amelyről írok? Ne csodálkozz, / ha művészibb lesz most a stílusom!

Mindez ugyanakkor mégiscsak játék, póz is persze, hiszen költészet. A valóságos olvasó természetesen nem Dante kortársa, hanem Nádasdyé, ő viszont hendekaszillabusokban (hatodfeles jambusokban) játszik a szlenggel is akár – pénzt osztogat, hogy szálljanak le róla (Purg. 6. 8.) –, vagy kérdezteti a mennyei Beatricével lazán, hogy Miért vagy úgy az arcomba szeretve…? (Par. 23. 70.) És jambusokban tudakolja az anima latinát mondó Dante helyett, hogy van-e itt közöttetek olasz? (Purg. 13. 92.), nevezi Szlovénia felől támadó szélnek a venti schiavit (Purg. 30. 87.), írja amúgy nádasdysan, dafke, hogy könyörgöm áhítattal, légy kegyes (Par. 26. 94.), tesz „rossz” helyre, akár a metrum rovására, megengedő ist, emleget sportolást vagy édes életet. Ez utóbbit két ízben is (Par. 20. 48. és 25. 93.), filológiailag egyébként éppenséggel igencsak indokoltan, hiszen Dante is dolce vitát ír mindkét alkalommal. Azt persze legfeljebb csak gyaníthatom, hogy a Fellini-filmcímet is ezek a szöveghelyek ihlették, de abban szinte biztos vagyok, hogy Nádasdyt (szemben a dicső fényt, majd pedig a lélek igaz otthonát író Babitscsal) éppen az általa már jól ismert hívószavak figyelmeztették rá, hogy Dante nem véletlenül ismétli önmagát. 

Nádasdy minden vaskalaposságnak hadat üzenő szelíd ellen-pedantériája amúgy éppen a kötet jó felét kitevő, és minden előzményt felülmúló alaposságú lábjegyzetekben nyilvánul meg leginkább. Ellentétben a csak ritkán lábjegyzetelő Babitscsal, aki a tudnivalókat a folyamatos olvashatóság kedvéért inkább egy igen alapos bevezető tanulmányban összegezte, Nádasdy a lapalji szövegmagyarázás elkötelezett híve. Nála ráadásul nemcsak VIII. Bonifác pápa vagy Brunetto Latini, hanem Lucifer, Mózes, Szent Pál és Szűz Mária is jegyzetet kap; de szóra érdemesül az is, hogy Pugliát „puljá”-nak, Marseille-t „márszej”-nek ejtjük, Bizánc a mai Isztambullal azonos, a halottak pokolbéli teste (corpo aereo) olyan, mint a hologram, és a Purgatórium hegye körülbelül a Falkland-szigetek helyén képzelendő el.

Furcsának látszó ellentmondás keletkezik így: bár Nádasdy magyar nyelvű Színjátékát többek között éppen az teszi remekművé, hogy a fordítóelődökénél jóval alkalmasabb a folyamatos olvasásra, a fontos és élvezetes lapalji jegyzetek sokasága mégiscsak, szinte soronként megtorpanásra készteti az olvasót. Csak hát persze nem krimi ez, hogy tényleg egy szuszra kelljen végigolvasni, hanem az Isteni Színjáték. Azt pedig élő olasz is aligha olvasta egyhuzamban végig az elmúlt hétszáz évben. A lectura Dantis már a Commediának Divina nevet adó Boccaccio esetében is elválaszthatatlan volt a szövegmagyarázattól, a mai olasz olvasó pedig immár nyelvi okokból is segítségre szorul. Így, ezt a kezdetektől élő hagyományt folytatja hát Nádasdy is azzal, hogy magyaráz. És Dantét magyarázza, igen; de a sajátját. Az pedig maga is lectura: olvasnivaló, újabb száz évre is akár. 

Szerző: Barna Imre
Író:  Dante Alighieri,  Cím:  Isteni színjáték,  Fordító:  Nádasdy Ádám,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2016,  Oldalszám:  792 oldal,  Ár:  6490 Ft.