Parti Nagy Lajos: Létbüfé (őszológiai gyakorlatok)
2017.12.13.

Nem árul Parti Nagy zsákbamacskát a tekintetben, hogy mit kapunk Dumpf Endrétől. Elég csak kézbe venni a könyvet, és gyors pillantást vetni annak borítójára és hátoldalára. Egyfelől az összetett címalakzat metaforájára: Létbüfé. Másfelől az előkóstolóul tálalt négy sor rímpárjára: csöpp vér karzatnyi hang / a dal hatása / csalogányt boncolni nehéz / de hátha. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA.

Mit tegyen az a dalnok, aki, többek között, nagyon sokak mellett, annak az idén kétszáz éve született költőnek a nyomán, az ő őszikéinek a nyomvonalán írja saját őszológiai gyakorlatait, aki viszont, nyelvünk és költészetünk múlhatatlan dicsőségére, a legtöbbek által forgatott verses regényét történetesen az alábbi meghökkentő rímpárral zárta: ökre – örökre. Azazhogy ezzel a sorpárral: "De, kivel nem ér föl egész világ ökre, / Dicső híre–neve fennmaradt örökre." Ahogyan Toldit a kiérdemelt vitézi dicsőség kötelezi, úgy Aranyt a páros rímű tizenkettesek járma. A rím bizony kötelez. Kötelező hát nekünk is komolyan venni a rímhelyzetbe került két szó egymás tükrében nagyon különbözőnek látszó tulajdonságait. Merthogy mindkettő belefér a költészet mindent befogadni képes nyelvi világába: a közönséges tenyészállat is, és a magasztos eszmével kacérkodó időtávlat is.


Ráadásul kötetünk bő szavú dalnoka beszédes nevének, lévén Dumpf és Endre, második tagját attól a nagyon másik, az előbbi tempózásával mit sem törődő elődtől örökölte (mondhatnám, ökörölte – de mégsem mondom, legfönnebb ha parentézisben), aki nem átallotta leírni, hogy az ő nagyúri tekintetében a vers csak holmi cifra szolga volna, amely majd az ő hulltával hullik. És ha hullik is, mert hullik, színes őszi falevél gyanánt, kell, hogy akadjon olyan, aki összeszedi, összekertészkedi, mégpedig mélán, nyugodtan, sok más hasonszőrűek, úgymint gyöngyszóró asszonyok és lomhán farigcsáló férfiak, elhullatott nyelvi limlomaival együtt.

Mert nézzük csak, mennyi mindenféle költői miegyebet gereblyézett egybe Parti Nagy Lajos Létbüfé című verseskötetének lírikusan áradó énje – például az alábbi hétsorosban:

"mint aki lejtős végleges
sínjére gurul rá
az őszi hold robog felénk
az egek morzsaszőnyegén
és mi sápadtan reszketünk
ebben az ócska konfliktusban
nem leszünk úrrá"

Van itt mindenkitől minden, utalásos és töredékes formában (nyomokban, mint csokoládétáblában a mogyorótörmelék): Aranytól az éltünk lejtős útja; József Attilától a homokos, szomorú, vizes sík végső képzete, meg a sín könyörtelenségének tudása; mindenkitől, Rilkétől Kosztolányin át Parti Nagyig, az ősz és a hold; megkülönböztetett figyelemmel Esti Kornéltól a vándor bolygók robogása; a Hajnali részegségre hanyatló Hajnali látomás Szabó Lőrinctől az ég maradék csillagfüggönyével, ezúttal morzsaszőnyegből; és végül a dús Lédájával sápadtan reszkető Ady ócska konflisa, amely a programok helyett problémákat lelő Petri gyalogos duktusa nyomán olyan konfliktussá súlyosul, amelyen még a cifra szolgáját királyi többesben utasító lírai én sem lehet úrrá…

Márpedig Dumpf Endre őszológiai gyakorlatai, egytől egyig, a verseket az őszről kezdetűtől a mit kifacsartam kifacsar már kezdetűig: egyszerre lejtősek és síkosak; fölöttük őszi holdhoz fogható tünemények robognak, amelyek alatt viszont morzsaszőnyegre hasonlító nyelvi zúzalékok ropognak; továbbá a létbüfébe rekedt halandó sápadtsága és reszketése mindig olyan ócska konfliktusból fakad, amelyen úrrá lenni, tetszik nem tetszik, nem lehet. És ahogyan már említettem: a rím kötelez. Miként Parti Nagy Lajos legelső, Angyalstop című kötete (1982) egyik versének címében áll: Rímként a nyár. A rím megmaradt, a nyár elszállt.

Helyette viszont itt van az ősz, itt van újra. És az évszaknak megfelelő kedély. És az évszakos kedélynek leginkább megfelelő környezet: valamiféle kórház vagy szanatórium, esetleg elmegyógyintézet, amelynek őszológiai osztályán, beteg- és sorstársak, orvosok, nővérek és büfésnők már-már családias körében, fogalmazgatja gondolatait és érzéseit, örömeit és bánatait, napi történéseit és kozmikus látomásait, szerelmes érzeményeit és létértelmező elmúlásérzeteit Dumpf Endre, akit már jól ismerhetünk Parti Nagy megelőző, Grafitnesz című kötetének (2003) legutolsó versfüzéréből (amelynek darabjai közül nem egy, továbbfarigcsált formában, felbukkan itt is). Oldalanként két–három lírai csuklógyakorlatot olvashatunk (a huszadik oldalon kivételesen csak egyet, az egyetlen közepesen hosszút), amelyek kezdősorukkal jelölve hizlalják tizennyolc oldalasra a bő kétszáz oldalnyi vershez tartozó  tartalomjegyzéket – épp, mint a filigránabb Szódalovaglás című kötetben (1990), amelynek rövidebb–hosszabb mintamondataiért akkor közvetlenül Parti Nagy viselte a lírai felelősséget. Aki viszont most elegánsan áttolja azt Dumpf Endrére, vagy legalábbis bajtársiasan megosztja vele. Merthogy nem is annyira teremtője volna ő neki, mint inkább sorstársa a teremtettségben, mármint a létbe és nyelvbe vetettség sűrű tapasztalatában. Dumpf Endre nem úgy dilettáns, technikai értelemben, mint Sárbogárdi Jolán A test angyalában. Ugyanakkor mégiscsak dilettáns, ontológiai síkon, mint minden olyan létező, aki örömét leli abban, azaz lelkesen dilettál azon, hogy megadatott neki a nyelv, annak csodája és anyaga (csodálatos anyaga és anyagszerű csodája), hogy tehát a nyelvben megtörténhet, és meg is történik, vele minden, ami ráébresztheti őt, és persze az olvasót is, a kozmikus léptékű létezés visszás kicsinységeire, azok egyidejű szépségeire és iszonyataira.

Nem árul Parti Nagy zsákbamacskát a tekintetben, hogy mit kapunk Dumpf Endrétől. Elég csak kézbe venni a könyvet, és gyors pillantást vetni annak borítójára és hátoldalára. Egyfelől az összetett címalakzat metaforájára: Létbüfé. Másfelől az előkóstolóul tálalt négy sor rímpárjára: "csöpp vér karzatnyi hang / a dal hatása / csalogányt boncolni nehéz / de hátha". E két versnyelvi összetevő megannyi tündér változatát találjuk kötetünkben. Képzavartól szóképig. Kényszerrímtől rímkényszerig. (Gyöngyvirágtól lombhullásig.) Mert például ahogyan a különböző költői toposzokat elegyítő, akármerre hány-vet tarja és vad orja kezdetű őszológiai gyakorlatban lesz a viléda rímpárja a te léda, éppúgy helyettesíti a verstérből teljességgel kiszoruló, a modern líra egyik legteherbíróbb szimbólumaként ismert-tisztelt hattyú szót a máshonnan és máshogyan ismert-használt fuck you fordulat. Amit az olvasó akár még magára is vehetne – ha nem maradna tovább a Létbüfében, amelynek következő darabjában, már a nyitósor legelső szavában, feltűnik, sőt kecsesen vízre ereszkedik, majd tova is úszik az egyre furcsábban fodrozódó, hol szóképes, hol képzavaros költői hullámok hátán az imént még fuck you-val kitakart szimbólumlény: "hattyúként tükröző vizedbe / esengve kéjeleg velőm / remegő révedbe evezd be / evoé mindkét evezőm / homlokom hajul az ölembe / sün-életem tüskéi hajkefék…" Mint ahogyan a "borítsátok rám égi tálatok / hisz minden este bál van nálatok" Kosztolányi-parafrázisát is megelőzi egy oldallal egy másik Kosztolányi-áthallás, ámde nem a szépségekben pompázó Hajnali részegségre, hanem a poétikus szépségeket levedlő Meztelenül című versre (és persze a jórészt szabad versekből álló Meztelenül című kötetre): "levetkezel majd / ha adekvát ha nem / itt nem számít a nem… És nem tudjuk nem Domonkos István Kormányeltörésben című, roncsolt nyelvű poémájának refrénszerűsége felől – élet (…) vágni engem nyakon – olvasni a vascsőből zuhanyrózsa nélkül / foly rám az élet sorokat". És így tovább, költőről költőre, ebben a selymesen vad költészettörténeti cserekereskedelemben, tetszetős szóképek és meghökkentő képzavarok rózsás, vagy inkább faleveles, labyrinthjában…

És hogy zavarja-e az olvasót a gyakori képzavar? Vagy hogy esetenként többnek tűnik neki a képzavar, mint a szókép? Vagy hogy már nem is tudja, mit tekintsen szóképnek, azaz sikerült képzavarnak, és mit képzavarnak, vagyis sikerületlen szóképnek? Vagy hogy mi számít itt sikerültségnek és sikerületlenségnek? Olyan kérdések ezek, amelyekre feltehetően nagyon sokféleképpen lehet válaszolni. Mint ahogyan Parti Nagy és Dumpf Endre közös verseskönyve is nagyon megoszthatja majd az olvasókat.

Merthogy, teszem azt, én sem tudnám megmondani, hogyan fogadnám a Létbüfét, egyáltalán szeretnék-e Dumpf Endre létbüféjében hosszasan időzni, ha nem olvastam volna korábban Parti Nagy Lajos Angyalstopját, Csuklógyakorlatát, Szódalovaglását, Esti krétáját és Grafitneszét. Bennük olyan emlékezetes verseket, mint amilyen például az őszológiai gyakorlatok véres szépségektől dúlt évszakában játszódó Rókatárgy alkonyatkor, ez a féktelenségében is hajszálpontos metaforafutam. Leginkább talán úgy tudom elfogadni a Létbüfé szépen szomorú szóképeit és kínnal kopogó képzavarait, mint e nagyszabású költészet elbűvölően manierista törmelékeit. Mint valamiféle mozaikosan kirakott lírai siklópályát, amelyen kitartóan bukdácsol, olykor megiramlik a szent poesis néma hattyúja – még ha ilyen kurtán-furcsán ficamos mozdulatokkal is: "úszom úszom ki a tóra / hattyúkarikatúra".

Szerző:  Parti Nagy Lajos,  Cím:  Létbüfé,  Kiadó:  Magvető,  Kiadás éve:  2017,  Terjedelem:  248 oldal,  Ár:  3499 Ft