Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EMPÁTIÁBÓL IS MEGÁRT A SOK?

Az igazi csoda
2017. dec. 11.
Nem akartuk, de Julia Roberts akkor is megdolgozta a szívünket. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Auggie tízéves kisfiú, aki a fizikáért, a Star Warsért és az űrutazásért rajong. Mindenhol, otthon, az utcán, a játszótéren is a kedvenc űrsisakjában cirkál, kedvenc ünnepe pedig a Halloween, mert akkor maszkot húzhat a fejére, és senki sem csúfolja, nem bámulják árgus szemekkel az emberek. Auggie ugyanis Treacher Collins-szindrómával született, az arccsontjai nem fejlődtek ki rendesen, ezért deformálódott az arca. Tucatnyi plasztikai beavatkozáson esett át, és így legalább hall és beszélni is tud rendesen, de elvegyülni sosem fog a tömegben. Szülei, amíg tehették, otthon tanították, de ötödikes korában beavatják egy általános iskolába, hogy végre gyerekek közé menjen – és jobb fizikatanárt kapjon Julia Robertsnél.

Az igazi csoda tipikusan az a giccs Hollywoodból, amire jóízlésű ember nem vált jegyet. Mert nem csak türelmetlen, és nem várja ki, hogy ráérezz magadtól az üzenetre, hanem elmagyarázza, egyszer, kétszer, háromszor, de minderre még rálapátol pluszban egy kis pátoszt. Olyan film ez, amelyben az iskola – bölcs és ölelnivalóan nagypapás – igazgatója az elején és a végén is megszövegezi a tanulságot, a szuperjófej osztályfőnök pedig kétszer is felvési a táblára. A gyerekek, a megható pillanatban, amikor elönt végre mindenkit az empátia és a szeretet, kiállnak a tópartra, háttérben a naplemente, és átölelik a kisfiút, hadd sírjon örömében.

De mégis, ez a toleranciáról szóló oktatóvideó végül átüti az intellektus páncélját, és az ember egy idő után megadja magát. Egészen pontosan fél óra után, amikorra Stephen Chbosky, aki az Egy különös srác feljegyzéseiben már megénekelte a kamaszlét elszigeteltségének és eufóriájának himnuszát David Bowie Heroes-ának hathatós segítségével, lefutotta a szokásos köröket. Azokat, amiket már David Lynchtől vagy Peter Bogdanovichtól is láthattunk, csak most éppen a gótikus London szennye (Az elefántember) és a kertvárosi Amerika hippilevegője (Maszk) helyett egy felsőosztálybeli, elfogadó család életében.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Az iskolában két lábon futkorászó sztereotípiák fogadják Auggie-t, a cserfes szöszke, a szegény családból származó jófiú, és a népszerű srác, aki titokban – amikor nem látják a felnőttek – folyton terrorizálja őt. Már itt is jönnek szembe velünk olyan pillanatok, amik erősen masszírozzák az embert szívtájékon, például amikor felmerül, nem is a csúfolódás a leginkább megalázó, hanem az a néma és leplezhetetlen undor, ami egy röpke pillanatra átfut mindenki arcán, amikor meglátja Auggie-t, és elkapják a tekintetüket.

De Az igazi csoda attól lesz kicsit több, kicsit jobb a hasonszőrű mozifilmeknél, hogy hajlandó benézni a közhelyek mögé, és kíváncsi rá, mi motiválja az embereket arra, hogy gonoszak legyenek, vagy egyszerűen megbántsanak másokat. Miután megismertük a kisfiú kálváriáját, szemszögöt váltunk, és megnézzük, milyen Auggie nővérének vagy barátjának élete, és így szép lassan kirajzolódik előttünk, hogyan is hat a környezetére a születési rendellenessége.

Hogyan hanyagolják el a szülők akaratlanul is a kamaszlányukat, hiszen az életük – a problémáik zöme – a különleges fiú körül forog; és hogyan mond le ő önként a gyerekkoráról, a szülőkkel közös játékokról, a beszélgetésekről, a figyelemről, és emészti ez a hiány belülről még akkor is, ha veleszületett empátiájával rögtön ráérez, mikor mit kell tennie. De megértjük a barát vívódását is, aki csak azután tud megszabadulni az előítéleteitől, hogy hangosan kimondja a leggonoszabb gondolatát, mert akkor jön rá, hogy valójában nem így érez, nem így gondolkodik. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Tankönyvszerű persze az összes történet, de Az igazi csoda legalább pontosan követi a tankönyvet, és valódi problémákat feszeget: felveti, hogyan áldozta fel az anya a karrierjét, hogy a gyerekéről gondoskodjon, és megfogalmazza a fiú kételyeit: mit számít, ha az anyja szemében tökéletesnek, ha a világban, amelyben élnie kell, egy szörnyszülöttnek tűnik?

Chobsky filmjének egyéb előnyei is akadnak, őket úgy hívják, hogy Julia Roberts és Izabela Vidovic. Itt ugyan Jacob Tremblayt illene elsőként említeni, aki a főszerepet viszi, korábban pedig A szobában nyújtott megdöbbentően hiteles és széles érzelmi spektrumot átölelő alakítást, de ő rendkívül nehéz helyzetben van: arcjátéka teljesen eltűnik a protézis mögött, inkább csak szemvillanásokkal és a testtartásával tudja kommunikálni Auggie érzéseit. A szinkron pedig vékony, feminin hangját is elveszi, ami A szobában még rengeteget hozzátett a karakteréhez: remek kontrasztot képzett gyermekien naiv, de törhetetlen kitartásával. (A magyar nyelv egyébként sem tesz jót az ilyen filmeknek, mert az angol jobban bírja a giccset; magyarul, főleg a hullámzó színvonalú gyerekszinkronban, néhány mondat elviselhetetlenül patetikusnak hat.)

Úgyhogy inkább Julia Robertset dicsérhetjük már megint, aki méltatlanul keveset forgat mostanában, pedig ebben a mellékszerepben is bizonyítja, kvalitásait tekintve még mindig a csúcson van. Izabela Vidovic pedig úgy tudja elénk tárni egy kamaszlány belső vívódásait, hogy az egy pillanatra sem hat modorosnak vagy affektáltnak, ez pedig hatalmas szó ebben a hollywoodi közegben. Beleérzésük, természetességük pedig Az igazi csoda felesleges túlzásait is feledteti, na meg azt, hogy a végéről lefelejtették a katarzist, és üres szónoklatot illesztettek csupán a helyére. Toleranciagiccsből indítunk és ahhoz is jutunk vissza, de legalább a két véglet között úgy érezhetjük: Hollywood, a maga nyelvén, végre valódi problémákról beszél.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek