Armin Petras irányítása alatt a drezdai Staatsschauspiel, a stuttgarti Schauspiel, a Vígszínház, valamint a nagyszebeni Teatrul National Radu Stanca művészei dolgoztak együtt, melynek eredményeként három (nyelvű) előadás született. Minden náció művészei a saját nyelvükön játsszák a darabot országukban. A különböző színházi hagyományokból összegyúrt darabnak Drezdában volt az első (német nyelvű) premierje (Viktoria Miknevich, Lea Ruckpaul), hozzánk szeptember végén érkezett Puzsa Patrícia és Kopek Janka szereplésével a Vígszínházba, a nagyszebeni bemutató pedig májusban volt.

A Dragomán György regényén alapuló darab egy serdülő lány, Emma körül forog, akit szülei váratlan halála után az addig ismeretlen nagymamája vesz magához és költöztet Marosvásárhelyre – innentől a valóság elhomályosul.

Puzsa Patrícia, Kopek janka

A drezdai előadást láttam először és közben folyton azon gondolkodtam, vajon mennyit ért a mellettem ülő német fiú, az előttem ülő idős házaspár abból, ami a színpadon zajlik. A kilencvenes évek Romániájából, amelyet egy 13 éves (magyar) kislány szemüvegén keresztül látunk. Mennyire határozza meg a darabot a kulturális háttér, a történet háttere, ami természetesen az alkotók értelmezésével és a nézők elvárásaival is összefügg.

Általános igazság, hogy minden szereposztás más, de ebben az esetben ez az aspektus kiéleződik a projektben résztvevők eltérő hagyománya, kulturális emlékezete miatt. Bizonyos értelemben hasonló vállalkozás volt Urbán András Pass-Port előadássorozata, amely a szerb-magyar határ mindkét oldalára reflektált magyar és szerb színészek együttműködésében. Mert annak ellenére, hogy csupán néhány kilométerre lakunk egymástól, illetve együtt élünk, másképpen láttuk a három részt vajdasági magyarként, magyarországi magyarként és szerbként, más nézőpontból tudtunk a szabadkai és a szegedi részre nézni, vagy éppen Európára. 

Ennél a darabnál nem ennyire kiélezett a kérdés, sokkal inkább bújtatva (a három nyelv velejárójaként) jelenik meg a hagyomány és a kulturális (és társadalmi) emlékezet különbsége. Ez érezhető volt a két közönségen is. Míg Drezdában sokkal passzívabban reagáltak a színészek kikacsintásaira, ám végül hatalmas ovációval üdvözölték a látottakat, addig a vígszínházi közönség nagyon nyitottan fogadta a színészek szerepen kívüli közjátékait vagy éppen szívesen integettet Emmának. 

A két feldolgozást nem lehet egy az egyben egymásra illeszteni – nem csak a nyelvi, kulturális különbségek miatt, hanem a váltások tekintetében sem (nem minden esetben ugyanott történtek a szerepváltások, például Pétert a duó másik tagja jelenítette meg a magyar előadásban, mint a drezdaiban). 

A közel két óra során egy belső dialógus kivetülését látjuk a színpadon, ahol minden viszonylagos. A két színésznő végig a színen van, lélegzetvételnyi pihenőt sem hagynak, az első pillanattól az utolsóig hatalmas energiákkal ugrálnak egyik szereplő bőréből a másikba. Sőt felváltva lépnek ki és be Emma szerepébe, van, mikor egyszerre ketten skandálják a sorokat, így Emma elképzelt karakterré válik, akinek a személye a kimondott szavakból épül fel. Az egyes szerepek közötti váltások nagyon gyorsak, sokszor egy-egy kellék, új ruhadarab, gesztus segítségével történnek meg. Egyik jelenet folyamatos reflexióval csúszik át a másikba. Például az egyik szereplő kibújik Emma bőréből, és Péterként láthatjuk viszont a következő jelenetben – az átváltozás azonban a nyílt színen történik (kilépve a játéktérből fekete festékkel gyorsan borostát fest magának és a fejébe húz egy sapkát). Eközben folyamatosan kapcsolatban van a partnerével, reagál az elhangzó szavakra. Egy pillanatig sem szeretnének az illúzió álarca mögé bújni. Egyértelműsítik, hogy amit látunk, az színház. 

Jobban kidomborodik ez a vígszínházi előadásban: utalnak újra és újra próbafolyamatra, rendezői instrukciókra és az ő hozzájuk fűződő viszonyukra, illetve egymást sürgetik a jelenetbe belépésre. Ez azonban sajnos sokszor megtöri a darabot, az elhangzott mondatok erőltetettnek hatottak, nem lendítették tovább az előadást. Sokkal jobbak azok a váltások, amikor közjáték nélkül kerülnek egyik jelenetből vagy szerepből a másikba. Például amikor a két színésznő gesztusokkal, jelzésekkel vált szerepet – egyikük kilép Emma bőréből, és ezzel egy időben a másik művész belép a karakterbe, folytatva a megkezdett mozdulatot. Mindezt hangjukkal és kifejező mimikájukkal is érzékeltetik, a folyamatos szerepcsere azonban összemossa a két színésznő karakterét (ez az aspektus inkább jellemző a drezdai előadásra), mindent a történetnek rendelnek alá. Apró különbségek érzékelhetőek a szerepek között, amikor egyikük, illetve másikuk bújik a bőrükbe. A drezdai előadásban Lea Ruckpaul Emmája eltökéltebb, bátrabb, de egyben agresszívabb is, míg Viktoria Miknevich interpretációjában nőiesebb, törékenyebb Emmát láthatunk. Ezek a különbségek az adott szituációt is befolyásolják. Játékuk magával ragadja a nézőt, mégis voltak pillanatok, amikor idegennek hatottak, tapinthatóvá vált a történet és a játszók közötti szakadék. Erre példa az előadás egyik jelenete, mikor magyar néptáncot táncol a két szereplő, a betanult mozdulatok azonban megragadnak a jól megtanult lépések szintjén, nem válnak élővé. Érdekes, hogy ennek ellenére a jelenetnek sokkal nagyobb ereje volt Drezdában, mint Pesten. 

Fotók: Dömölky Dániel. Forrás: Vígszínház

A vígszínházi előadásban Puzsa Patrícia Emma szerepében összesíti a vagány és a törékeny kislányt. Minden mozdulata őszinte, kifejező, főként, ahogy társához, Kopek Jankához fordul. A (drezdaitól) eltérő ütemezésű váltások miatt Kopek Janka sokkal többször vált szerepet: hol nagymamaként, hol tanárnőként, hol Péterként, hol fiatalként, hol idősként van a színen. Szépen idomul az adott karakterhez, egyedül Péterként érezhető, hogy eltúlzottá válnak gesztusai és szavai: fiatal cserfes kislánynak tűnik, szemben a drezdai előadással, ahol egy sokkal maszkulinabb, határozottabb és szimpatikusabb Péter jelenik meg.

A történetszerkesztést (a narratíva folyton megtörik, ahogy az előadás alapját képező regényben is) és a színészkezelést erősíti az előadás látványvilágát meghatározó, négyszer négy méteres, jégkockákkal teli, „küzdőtérként” is értelmezhető lekerített négyzet, a cselekmény színhelye, ahol Emma próbál boldogulni. Az ezen kívül eső rész támogató kulisszaként van jelen (az átöltözések tere). Már a terembe lépve látjuk a váltóruhákat és kellékeket. Azonban hiába lépnek ki, mindig vissza kell menni a jeges térbe, ahol az élet lehetetlen, mégis ez az egyetlen módja a túlélésnek, egyáltalán az életnek. 

A jégkockák metaforák lesznek a szürreális valóságban. A nagymama jósol belőlük, de mint összeilleszthetetlen darabok, emlékképek is értelmezhetőek, melyek annak ellenére, hogy sosem állnak össze egésszé – ráadásul a halmazállapotuk is változik –, kitöltik a teret. Ugyanúgy, ahogy a bennünk kavargó múlt sem állandó, folyton mozgásban van a minket ért hatások révén. Ami ma kék, holnap fehérnek tűnik. A kép életünk megismerhetetlenségére mutat rá.

Az elmesélt történetek szubjektív igazságfoszlányai Emmát a felnőttek világába vezetik. Mi az a szerelem? Milyen egy jó úszódressz? Milyen mélyen gyökerezik a kultúra az emberekben, miként válik a kulturális emlékezet a benne élő emberek sajátjává? A történettöredékek közben felvillannak a korabeli román diktatúra hátramaradt áthallásokkal teli képei. Ki mond igazat? Létezik-e igazság, és mit kezd Emma az összegyűjtött információkkal – a nagyapa vajon spicli volt? Mit jelent egy csillag? A halál? Az információkat mi is rakosgathatjuk puzzle módjára össze a fejünkben, ám mindig akadnak olyan darabok, melyek nem illenek sehova. 

Ebben a kontextusban a jég utalhat a politikai helyzet visszásságaira, a félelemre, mely dermedtségbe fordult, a halálra, a rendszer áldozataira, és mindazokra a szociális, társadalmi történésekre, melyek konzerválták a rendszert, így ösztönözve hallgatásra (ami szintén egyfajta jég, visszafogottság, megrekedtség). A jégben visszatükröződik mindaz, ami a színpadon történik. 

Miben hiszünk, mit hiszünk, kinek hiszünk? Miként élünk, kivel élünk, mivel élünk, miben élünk? Kérdések, melyek meghatároznak minket. Kérdések, melyek meghatározzák az emlékeinket. Kérdések, melyek egész létünkre kihatással vannak. Mit engedünk be, mit nem – meghatározza, miként értelmezzük a világot. Az élet mágiája valójában az emlékek mágiája.