A fecsegő potyautas 16.
2017.12.08.

Elmentünk hétfőn este a Capa Központba, és nagyon helyesen tettük. Sokan követték a példánkat, sok különös ruhába bújt trendi, vagabund, alternatív gyerekembert szemrevételeztünk, soha kevesebb fiatalt múzeumban, de tényleg. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Olyanok voltak, akikről szól ez a kiállítás, ami, mint megállapítottuk legvégül, a világ bármely pontján szépen és tartalmasan muzsikált volna, úgyhogy máris idejegyzem a kurátornak és segítőjének a nevét, Oltai Katának és Pupli Dorottyának ezúton is szeretettel gratulálunk. Ahogyan mi láttuk, ez a több termes összeállítás tematikusan és geográfiailag is terítődik, olyan klasszikus témákkal, mint az elválás, a kiválás, a felnőtté válás, a zenei vonzalom, a teljesen értelmetlen dolgok – gördeszkázás – különösebb értelmet nélkülöző és végtelenített gyakorlása, az önstigmatizációs megjelenítések, kapcsolat a deviancia, a bűn, a bűnhődés világával. Satöbbi. Ázsia, Európa, Amerika, Afrika, Tatabánya.

Azt vettem észre, hogy magam is szinte bármelyik etapba bőven belefértem volna negyven évvel ezelőtt. Szerénységemnek is voltak csoportazonosulási kalandjai (csöves), szexuális bűnei (tapizás, leskelődés, hűtlenség, pornográf irodalom birtoklása) számosak, csakhogy nekem véletlenül boldog, és igazán boldog kamaszkor adatott, miközben ez a kiállítás azt a jogos üzenetet közvetíti, hogy kamasznak lenni, belekerülni ebbe az átmeneti, nagyon kétséges, izgága hormonoktól megbolondított növekedési helyzetbe mindenképpen és leginkább drámai szituáció, az ember egyik legfőbb igazi, és személyes drámája. Melyben nem az van, hogy a felnőttkor nyúl bele távolról, mesterségesen, és persze brutálisan a gyermeki lét kertjébe - Árvácska, talán Nemecsek, Köves Gyuri –, hanem ellenkezőleg, minden probléma és nehézség magából a változásra ítéltetett emberi rendszerből, annak fejlődéséből fakad.  Belülről jön. A kamasz azt üzeni, már olyan, amilyen még nem lehetne. Hajlanék arra, hogy Shakespeare több nagy hőse, Hamlet, Romeo és Júlia voltaképpen leginkább kamaszok. Kamaszkori bajok, problémák, nyűgök. Miért kell apukának megjelenni, érted?, apukának?! Vagy hát Iskola a határon, Abigél, a drága Wittman fiúk, stb. A dráma azt jelenti, hogy ismeretlen erők és irányulások keletkeznek a testben és a lélekben, ezekre egyelőre nincs szabályozási és karbantartási metódus, és a felnőttek sem igen értik, nem értik már a dühöt, az agressziót, a túlzást, a bánatot, a sokszori igaztalan vádakat, a lázadást, a magányt. Nincs idejük megérteni. Idő. A kamasz az, akinek bele kell lépnie az időbe, lásd már be, nem lehet mindig így, el fog múlni. A kamasz az, aki elé odaállt a hiányos, zavaros, beláthatatlan mindenség. Tanulj meg, működtess, érts meg, fogj föl, működjünk együtt. De hogy a picsába, tényleg? Miskin herceg rémült és tanácstalan. Az egész világ Rogozsin, anyám, apám. A kamasz az, aki életében először látja meg igazán azt a hiányt, amit Istennek kellene betöltenie, ha lenne. (Van, zárójelben, nincsen, zárójel nélkül.) És mi az, hogy felelősség?! Na, ne.

S hogy kedvet teremtsek, fecsegek például Anna Grzlewska összeállításáról, aki a kislányáról mesél a képeivel. Hogy miként nő föl ez a lány. Hat év szűk dokumentációja. Van egy rózsaszín alaptónusú színvilág, abból bukik föl finoman, nyíltan, hívogatóan, monumentálisan a dráma. Sírás, bánat, magány. Könnyezés. Megműtötték a lányka orrát, ott van a véres gézbumbi az arcán, de a beállítása, hever az ágyon, enyhén szólva kihívó, Lolita. Mezítelenül olvas. Ennek a kislánynak a nővé válása rózsaszín, szívszorítóan magányos küzdelem volt. Megrázó elbeszélés a falon, nekem a legszebb válogatás.

Zuza Krajewska pedig fiúk nevelőintézetébe látogatott el, és többféle módon, munkavégzés, szórakozás, szieszta, mutatta be a sokat tapasztalt, nehéz sorsú ifjakat. Kölykök még különben, persze. Megbüntetett, bezárt kölyökkutyák. De láttak mindent már. Haraptak. Raboltak, ütöttek, ütötték őket is, talán öltek. Van egy kép, ami olyan, mint valami Utolsó vacsora intézeti beállítása. Van olyan fotó, amiben mint kicsi állatok hancúroznak, olyan belmámoros arccal, összefogódzva, hogy jól érezni, a másik testmelege adja az elvesztett, vágyott biztonságot, a szív szakad meg. Ikerpár. Az egyik kinéz a képből, jég a szívben, tiszta Rutger Hauer, régi szárnyas f.

Manapság meg az van tán, hogy kitolódott. Akar, jelzi minden ízében, közvetíti, hogy a fene se akar felnőtt lenni. Halasszuk el. Majd, később. Holnap, esetleg holnapután megnövök. Hülye felnőttek. Jaj, de nagyon hülyék. Mintha ezt látnánk, éreznénk.
 

Ja, és igen, talán egy hiányom mégis volt ezen a nagyszerű Gold Boundaries című kiállításon. Nem láttam olyan csoportosítást, hogy kamasz és szülő. Pedig hát, nem? Hogy azt mondja, büdös vagy és korrupt, apa, nem vagy normális anya (szeretlek), engedjétek már, hogy kipróbáljak mindent (adjatok pénzt), ne basztassatok már a renddel, ti is rendetlenek vagytok, ziláltak, alapjáraton működők, túlélők, hazugok, árulók (Karinthy, Találkozás egy.), a lelketek pártütői, nekem ti ne dumáljatok (szeretlek benneteket), ne igyál már, bazmeg, ne egyél annyit, ne mondd meg nekem, ne halld meg, ne mosd ki, ne töröld le, ne vidd el, ne hozd ide, ne beszélj, ne legyél. (Szeretlek, szeretlek, sz.)