Volt egyszer egy Németország
2017.12.07.

A németek is bizonyították, hogy szabad viccelni a holokauszttal. De az is kiderül, hogy Mácsai Pálnak kifejezetten jól áll a humor. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Végre egy film, ami nem tesz úgy, mintha ’45-ben véget ért volna a II. világháború, és amikor bemasíroztak a koncentrációs táborokba az amerikai tankok, akkor ránk köszöntött az összeurópai happy end. Hiszen a túlélés után még nehezebb feladat szakadt az elhurcoltakra: egyszerűen élni kellett, a traumákkal és persze azokkal együtt, akik valamilyen módon asszisztáltak a holokauszthoz, egy olyan társadalomban, amely nem kibeszélni, feldolgozni, hanem félresöpörni akarta a borzalmakat.

Volt egyszer egy Németország onnan indít, ahol a holokausztfilmek stáblistája legördül, és ez már önmagában felvillanyozza a történetet. Egy meglepően vicces tragikomédiában kel életre a háború utáni ország, ahol mindenki abban érdekelt, hogy elhallgassa a múltat: a németek csendben fordítják el a fejüket, a zsidók pedig nem akarnak azzal az igazságtalansággal foglalkozni, amit elkövettek ellenük, mennének inkább Amerikába, hogy újrakezdjék az életüket.

Az utazáshoz viszont pénz kell, ahhoz pedig munka, de David nem kap engedélyt, hogy újranyissa Auschwitzban kiirtott családja kereskedését, így hát bandát toboroz maga köré, a társadalom peremén veszteglő lúzereket, akik hajlandóak házalni a párizsinak hazudott fehérneművel. A németek rossz lelkiismeretére apellálnak: van, aki a bűntudata miatt vásárolja fel a túlárazott paplanokat, más azért, mert az egyik árus összekacsint vele: zsidó főnöknek robotol, és hát nem tudjuk mi, azok milyenek?

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A filmet író és rendező Sam Garbarski ugyanazt vallja, amit Roberto Benigni már megfogalmazott Az élet széppel, hogy a holokauszton igenis szabad nevetni, hiszen a túlélők is kénytelenek, hogy elviseljék az elviselhetetlent, és feldolgozzák a megmagyarázhatatlant. A Volt egyszer egy Németország legjobb pillanataiban a keserű öniróniából fakadó zsidó humort ünnepli, és jól irányzott, de kifejezetten populáris vicceivel még azt is képes feledtetni, hogy az ügyeskedő zsidók figurájával a rasszista sztereotípiákat erősíti meg, és nem is nagyon igyekszik kiforgatni azokat.

És mást se. Garbarskit ugyanis – ez hamar kiderül – mégsem a háború utáni társadalom súrlódásai, az újrakezdés nehézségei, a túlélők bűntudata, a rendszer által cinkossá tett áldozatok önfelmentése, a bosszúálló szerepében tetszelgő emberek túlkapásai érdeklik. Ezeket egy-egy odavetett mondattal intézi el, és már lendül is tovább, hogy visszatérhessen a módszeres szívfacsaráshoz, amit az addig mindenre tüskés iróniával felelő fehérnemű-kereskedővel végeztet. Davidet (Moritz Bleibtreu) az amerikai titkosszolgálat vallatja, és a film az önbecsapásból, az élethazugságokból viccet faragó svindlerkedés helyett egyre inkább arról mesél, mi is történt vele a koncentrációs táborban, és így a visszaemlékezésekben észrevétlenül alakul át egy szürke, közhelyekkel koptatott, tökéletesen érdektelen holokausztfilmmé.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Garbarski nem egy Benigni, és nem is tudja a tragédiát, a humort és a jó szándékú giccset olyan magas szinten hozni közös nevezőre, mint olasz kollégája. Pedig a koncepciója hasonló, a túlélés zálogát nála is a humorérzék jelenti, csak példaképet nem választ elég körültekintően. Benigni még Chaplin örököseként botladozott keresztül a fasizmus rettenetén, és úgy próbálta hatástalanítani a gyilkos ideológiát, ahogy mestere tette A diktátorban: az abszurditását karikírozta, a felsőbbrendűségről tartott előadáson az olaszok kiváló fülcimpáját dicsérte az örökké vidám clown, a boltjából pedig ő is kitiltatott mindenkit, akit nem kedvelt: kutyák és zsidók helyett pókokat és vízigótokat egyaránt.

Garbarski viszont a burleszk hagyománya helyett a középvonalas amerikai szentimentálékhoz nyúl, és még azokkal is ügyetlenül zsonglőrködik. Történetét rendre a hollywoodi dramaturgiához görbíti, csak azért rángat be a történetbe egy teljességgel súlytalan és légből kapott maffiafigurát, hogy nem várt akadályt gördítsen az amúgy jól haladó terv elé, és azt hiszi, még egy ilyen tragikomédiában is mindenkit össze kell hoznia valakivel ahhoz, hogy kedvére tegyen a nézőnek. Kényszeres happy end-íróként olyan ízléstelen fordulatokra ragadtatja magát, amit talán még Hollywoodban sem engednének, mert ott a cinikus profik pontosan tudják, mikor árt meg giccsből is a sok.

Hiába hatol be tehát Garbarski abba a zónába, ahol egymásba hajlik humor és tragikum, ha túlzottan hamar visszatáncol onnan, és a kettő elegyéből nem tud emlékezetes tragikomédiát faragni. A Volt egyszer egy Németországban épp arról – a háború utáni zavaros, koszszürke világról – feledkezik meg, ami a történetet egyedivé tette, és ami a színészeknek is remek alapanyagot nyújt. Köztük a képernyőn mostanában csak a Terápiában látható Mácsai Pálnak, aki itt is bizonyítja, milyen jól áll neki a humor: affektálós iróniájával, kényeskedő szemforgatásaival a film egyik legviccesebb figuráját teremti meg.

De egy-egy gegen és a két mondatba sűrített élettörténeten kívül neki sem jut tér, hogy kibontsa a Szegedről elhurcolt színész sorsát. Itt mindenki csak statisztál a rendezőnek, aki annyira szeretne kifacsarni pár könnycseppet a nézőből, hogy észre sem veszi, milyen rossz irányba tolódtak el a film hangsúlyai. Hiába ismétli el újra és újra a fanyar mantrát, miszerint Hitler meghalt, de mi élünk, ha végül épp az válik mellékessé, hogyan éltek és mit is éreztek az emberek a háború után, akik már lemondtak az életükről a lágerekben.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2017