Ki ne ismerné azt az érzést, amikor az ember rákap egy filmsorozatra vagy egy szerző regényére és alig fejezte be az egyik részt, már alig várja, hogy megkaphassa a következő „adagját”? Így van ez Vivian Maier fotóival is. Öt évvel ezelőtt, 2012-ben, a nagyközönség már ízelítőt kapott a lenyűgöző életmű fotóiból a Mai Manó Ház akkori kiállításán. Ahogy John Maloof halad előre a hagyaték feldolgozásával, úgy ismerhet meg egyre többet a világ – és a magyar közönség is – ezekből a különleges street fotókból. A titkos szenvedély több újdonsággal is szolgál látogatóinak: a Vivian Maier fotográfiai örökségének egy részét gondozó New York-i Howard Greenberg Gallery külön a Mai Manó Ház számára állított össze egy hetvenöt fekete-fehér és színes fényképből álló anyagot. Ez kontaktképekkel és a fotós hihetetlen tárgygyűjteményét megörökítő felvételekkel egészül ki.
 Audrey Hepburn a My Fair Lady chicagói premierjén, RKO Palace Színház, 1964. október 23. |
2007 óta egyre növekvő érdeklődés övezi a titokzatos fotográfiákat. Hogy mitől olyan különlegesek ezek a felvételek, hogy miért hódította meg az egykori dadus a világ fotótörténészeit és kritikusait? Nehéz lenne megmondani, hiszen számtalan erénye van ezeknek a fotóknak, Vivian Maier pedig mindenkit mással szólít meg. Az egészen biztos, hogy regénybe illik az alakja. Alig tudunk arról, hogyan kezdett el fotózni, és milyen motivációval, koncepcióval – ha egyáltalán volt bármilyen előzetes elképzelése – indult neki Chicago és New York utcáinak, és ez meglódíthatja a fantáziánkat.
A kiállított fotókon sorra köszönnek vissza Maier jellemző témái és motívumai: tükröződő felületek, árnyék-önarcképek és a nagyváros azon figurái, akikről előszeretettel fordítjuk el szemünket: hajléktalanok, lézengők, veszekedő férfiak és nők, utcagyerekek. Vivian Maier ezeket a perifériára szorult embereket is ugyanolyan érdekesnek tartja, mint a filmsztárokat, az elegánsan öltözött dámákat. Közel férkőzött hozzájuk, olyan intim felvételeket készített, amelyeken fotóalanyainak lelkét vetkőzteti meztelenre, de ő maga mindvégig megtartja a távolságot, kifürkészhetetlen marad. Mindezt apró jelekből olvashatjuk ki: rejtett kézmozdulatokból, finom gesztusokból, árulkodó tekintetekből. Rolleiflex kamerájával a nagyváros mélyét kutatta. Míg mások az ég felé, a távolba tekintenek vagy totálképekben próbálják megörökíteni a metropolisz tipikus vonásait, addig Vivien Maier a részletekre fókuszál: egy jellemző reklámfelirat, egy kiégett fotel, elhagyott tárgyak, egy romokban heverő épület sok-sok család tragédiáját, életüket örökre megváltoztató eseményt rögzíti, míg egy szerelmespár civódása csak pillanatnyi stáció egy egész emberöltőből. Kicsi és nagy, pillanat és örökkévalóság egyenlő hangsúllyal váltakozik Vivian Maier képein.
 Cím nélkül, 1984. |
Bár street fotói részleteiben ragadják meg a városok hangulatát, a képekből lépésről lépésre mégis kirajzolódik az ’50-es, ’60-as évek Chicagója vagy New Yorkja. A számtalan fotó között azonban épp annyi hézag marad, amelyet mi, szemlélők kiegészíthetünk, és ezzel részesei lehetünk az alkotói folyamatnak. Annyira tudatosak a kompozíciók, annyira pengeéles érzékkel kapja el a pillanatokat, hogy szinte látjuk a gondosan megtervezett folyamatot, az alaposan kimunkált koncepciót végeredményével együtt. Az alkotásba engednek betekintést a budapesti kiállítás kontaktmásolatai, amelyekből két szériát nézhetünk meg lightboxok segítségével. A kontaktképek a negatívokról készített olyan másolatok, amelyeken előhívás után már a valóságnak megfelelő színek láthatók, méretük az eredeti filmmel megegyező. A tárlaton látható kontaktképek ettől annyiban térnek el, hogy méretüket kissé megnövelték az élvezhetőbb minőség kedvéért. Vizsgáljuk meg ezeket a felvételeket olyan szemmel is, hogy milyen biztos érzékkel és kézzel készítette őket Vivian Maier: 12 képkockából csupán csak egy-két felvételnél kérdőjeleznénk meg a technikai kivitelezést vagy a megörökített jelenet fontosságát. A kontakfelvételek a képek készítésének sorrendjét is dokumentálják, így a néző engedhet a csábításnak, hogy kicsit belehelyezkedjen a fotós szerepébe, fotóinak sorrendje segítségével rekonstruálja Vivien Maier kalandozását New York és Chicago utcáin.
 Cím nélkül, 1978. |
Maier munkáinak már-már hátborzongató tulajdonsága, hogy alkotójuk legtöbbet sosem vehette őket kézbe. A kontaktképek jelentősége, hogy a fotós azokat a pozitív képeket választhatja ki közülük, amelyeket később nagyításban, kézzelfogható formában is a világ elé tár. Vivian Maier azonban nemhogy előhívni és megmutatni nem akarta képeit, de még kontaktképeket sem készített legtöbb tekercséből. Mondhatni vaktában fotózott, csak a fotózás, a világ gyűjtésének ez a különleges módja mozgatta. Vivian Maier ugyanis nagy gyűjtő volt. Hagyatékából nemcsak több ezer negatív került elő, de elraktározta jellegzetes kalapjait, cipőit és blúzait is. Megmaradt az utókor és a kutatók számára megannyi befizetetlen csekkje, busz- és vonatjegye, magazinjai és jó pár könyve is. Ezeknek a nyomoknak segítségével fejthető meg titkos világa.
A Mai Manó Ház jelenlegi kiállításának újdonságai a színes felvételek. Ezek azonban nem köthetők Vivian Maier fejlődésének egy bizonyos szakaszához, hiszen életművében nem is különböztethetünk meg különböző korszakokat: fotótémái és a felvételeinek kvalitása szinte változatlan maradt az évtizedek alatt. A színes film nem szorította ki a fekete-fehéret fotózási gyakorlatából, éppen csak új lehetőségeket nyitott meg számára, a fekete-fehér világ végigkísérte pályáját.
A képek mellett nem találunk címeket, csak a helyszín és a dátum vagy egy-egy híresség neve szerepel a felvételek mellett. Nincs kiindulópont, cserébe nem korlátozza a nézőt semmi. Nincs tematikus és nincs helyszín szerinti tagolás, a látogató saját útvonalán fedezheti fel Maier titkos szenvedélyének lenyűgöző eredményét. A laza rendezés alól csak egy terem bújik ki, egy kis terem, ahol Vivian Maier gyermekekről készült felvételeit találjuk. Nemcsak azokat a gyerekeket fotózta előszeretettel, akikre munkaköri kötelességeként vigyázott, hanem a chicagói és New York-i utcákon megforduló srácokat, a dadussal sétáló kislányokat, fagylaltozó, bámészkodó, sétáló gyerekeket.
A fokozatosan feltáruló életmű újabb szeletére vetül fény a mostani kiállítással, de biztosak lehetünk benne, hogy Vivian Maier hagyatéka még tartogat érdekességeket. A titkos szenvedély pedig 2018. január 7-ig nyújt lehetőséget arra, hogy bepillantsunk az egykori fotós világába.
A kiállítás megtekinthető 2018. január 7-ig. Kurátor: Csizek Gabriella.