Figaro házassága avagy egy őrült nap emléke / Nemzeti Színház
2017.12.10.

A Figaro története tulajdonképpen csak ürügy a rendezőnek, hogy kifejtse gondolatait a természetről, a természettől elszakadt létről, az elidegenedésről, a kiszolgáltatottságról, a szexuális zaklatásról. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Sardar Tagirovsky, a 2015-ös POSZT-on a Meggyeskert színre vitelével hazai színpadokra is berobbant ifjú rendező nagy élvezettel, roppant fantáziával és roppant szertelenséggel visz színre stílusjátékokat, amelyek meglehetősen messze rugaszkodnak az eredeti matériától. Még idén tavasszal láthattam Temesváron A versailles-i rögtönzés avagy a Majmos ház című előadását, amelyet Molière drámája nyomán hozott létre, s amelyben munkatársával, Sényi Fanni dramaturggal jócskán továbbírta-továbbgondolta a molière-i szüzsét: a játék második felében egy hosszú asztalt ültünk körül, mi nézők, s egy komplett, vad házibuli kellős közepébe csöppentünk, egy őrült, elszabadult szeánszba.

A nemzeti színházi Figaro-átirat is egy őrült napot nagyít ki, s juttat el egészen távoli asszociációkig: a jelent mint a jövő emlékeit kutatja s mutatja be erőteljes képekben, nagyszabású víziókban. Tagirovsky és a Beaumarchais-művet továbbíró-átíró szerzőtársa, Sényi Fanni alaposan elrugaszkodik az eredeti barokk történettől, s áthelyezi Almaviva gróf, Figaro, Suzanne, valamint a többiek vígjátéki cselekményét a mába, pontosabban egyfajta nem is olyan távoli jövőbe, amelyben hőseink az Éden nevű multinacionális vállalat tulajdonosai és alkalmazottjai lesznek, a gróf az igazgatótanács elnöke, s mint ilyen, meghatározó erővel bír az összes szereplő felett. 

A cég fejlesztésének középpontjában a humanoid robotok állnak, fel is tűnik a színpadon a merev arcú Ádám és Éva, s a játék egy pontján ott állnak a színen mozdulatlanul a dróthálóból szőtt emberkék is, a humanoid robotok prototípusai, mint egy panoptikumban, hogy megmutassák a jövő kísérteties nemzedékét. Mindezt azonban inkább elmesélik, mintsem átélhetően megjelenítik: Tagirovsky elég sokat bíz a mozgóképekre, a narratív szövegstruktúrákra.   

De előzőleg még a gróf bemutatja a birodalmát, méghozzá gyors színváltású videobejátszásokban: Schnell Ádámot, azaz a nagyfőnök Almavivát követi a kézikamera, körbejárnak a Nemzeti Színház épületében, majd kisétálnak a külső térbe is, aztán egy idő után összeér a mozgókép és a szereplők valós idejű játéka. (Láttunk már ilyet itt, a Nemzeti Színházban, amikor is Szász János A Mester és Margaritájában ott járkált valamely szereplő a külső térben, s követte őt az élőképen a mozgó kamera, egészen addig, míg a Lágymányosi híd felől beérkezett a színpadra.) Ez az én házam, az én színpadom, nyomatékosítja a játékban a snájdig, fényes alpakaöltönyben pompázó elnök, azaz Almaviva gróf. (Bajkó Blanka-Aliz pazar kosztümöket tervezett a játékhoz.) 

Szűcs Nelli
Szűcs Nelli

S hangsúlyos pillanatokban és helyeken nemcsak a közeli, robotizált jövőről kapunk plasztikus információkat, hanem létfilozófiai töprengéseket hallunk a Földről, a levegőről, a vízről, az emberről. A Figaro története tulajdonképpen csak ürügy a rendezőnek, hogy kifejtse gondolatait a természetről, a természettől elszakadt létről, az elidegenedésről, a kiszolgáltatottságról, a szexuális zaklatásról, stb. Ám ezek a töprengések bármennyire elgondolkodtatóak is, elszakadnak a Beaumarchais-mű szüzséjétől, s applikációként, a drámaszövetre aggatott toldalékként működnek. Ugyanez a helyzet az Éden vállalat cégügyeivel is: alaposan széttördelik a cselekményt, konfúzzá teszik a színjátékot, s ekként nem szolgálják igazán az egységes színházi vízió megszületését. Pedig Tagirovsky már többször is bizonyított a szuverén színházi világok megteremtésében: a sepsiszentgyörgyi Úrhatnám polgár-rendezése, s a nagyváradi társulattal színre vitt Az eset is erőteljes miliőt, originális világot rajzolt a néző elé, magasra téve a mércét a rendező további működése elé. Ezúttal, úgy vélem, nem sikerült kellőképpen kidolgoznia koncepcióját: az értelmezői elképzelés, bár megszületett, nem nyert ütőképes és működőképes formát. 

A játéktér is az extrém rendezői gondolatot szolgálja: a szinte üres térben két, párhuzamos mozgójárda szállítja hőseinket az előtérből a háttérbe és vissza, középtájon két fémkapun át kocsizhatnak a szereplők, mintha csak reptéri mágneskapun kellene áthaladniuk. (Díszlettervező: Dobre-Kóthay Judit.) A takarékos díszlet része még egy méretes dívány – Almaviva ezen ücsörögve szeretné meghódítani imádata tárgyát, az ifjú Suzannét (Barta Ágnes), csekély sikerrel. Mert hát erről mesél még a színjáték: a hatalmi pozíció átváltási kísérletéről férfidominanciává a kiszolgáltatott nő(k) felett, azaz a jus primae noctis átúsztatásáról szexuális zaklatásba. A gróf ugyancsak hanyagolja hitvesét, Rozina grófnét (Szűcs Nelli), ellenben lehengerlő férfiként igyekszik maga alá gyűrni a fiatal nőket, köztük mindenekelőtt Figaro menyasszonyát, Suzannét. Milyen gyönyörű vagy, ha sírsz, mondja a félénken, mereven szorongó lánynak a kanapén, s ha akarjuk, már a jelen mocsarában tapicskolunk, vagy a kiszámítható jövőben. 

Kr
Kristán Attila. Fotók: Hunyadi Margit

Az emberi viszonyok ugyanakkor meglehetősen vázlatosan kidolgozottak a játékban: bizonyos kapcsolatok plasztikusan kirajzolódnak, mások épphogy csak jelzettek. A grófné és Suzanne hosszan kergetőznek, elszabadultan bohóckodnak, Chérubin (Berettyán Nándor) vonzódását a grófnéhoz inkább el kell hinnünk, mintsem hogy átélhetően eljátszanák. 

Tagirovsky bejátszatja a Nemzeti teljes terét, a bírósági jelenetben a széksorok közül vagy a balkon magasából replikáznak egymásnak a játékosok. És hát láthatjuk újra meg újra, hogyan működik a színház high-tech színpadtechnikája: a süllyesztők, az emelők, a mozgó reflektorok, a fénycsóvák orgiája. 

A szeánsz főszereplője ezúttal természetesen nem a címszereplő Figaro, hanem a nagy hatalmú Almaviva gróf: Schnell Ádám könnyedén adja a sármőr, rámenős férfit, aki persze hódításai közepette gyakran hoppon marad, s a történet végére fülét-farkát behúzva kényszerűen visszakullog megcsalt hitveséhez. Szűcs Nelli Rozina grófnéként szenvedélyes, élveteg, öntudatos asszonyt mintáz, aki felszabadultan, elszabadultan komédiázik, szabadjára engedve zabolátlan ösztöneit. Figaro univerzális clownként vesz részt a játékban, amely tulajdonképpen az ő álma. (Kristán Attila mankóval bicegi végig az előadást, de hamar egyértelművé válik, hogy nem „koncepcionális”, hanem baleseti sérülésről van szó.) 

A sokféle, széttartó tartalmat görgető előadás megejtő képekkel, videobejátszásokkal, pazar látvánnyal operál, meg klasszikus hangkulisszákkal, Mozart-zenétől Bach d-moll toccata és fúgájáig. A színészi játék időnként megcsillant egy-egy epizódot, máskor meglehetősen háttérbe szorul a képzuhatagban: túlzsúfolt, szertelen, szeszélyes előadás kerekedik a Beaumarchais-műből. Lehet, hogy a későbbiekben egyszerűsödik, ökonomikusabbá, s világosabb gondolatvezetésűvé is válik majd az előadás. Amely felmutatja ugyan alkotói kreativitását, de egyelőre adós marad a kiérlelt gondolati vízióval. 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.