Anyám mozija
2017.11.29.

Nanni Moretti előző filmje, a Van pápánk! forgatása alatt elvesztette anyját, és most egy megindítóan személyes és szokatlanul vicces drámában mesél kettejük búcsújáról. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

Régi törvény: akinek igazán fontos a film, az a szélsőségeken keresi az igazságot. Mert hát nehéz elképzelni azokat a hardcore moziőrülteket, akik lagymatag tévédrámákról kifent késekkel képesek vitatkozni, vagy lakossági romkomokban kigúvadó szemekkel fürkészik a mozgókép csodáját. De a középutak langyos királyai néha a legharcosabb cinefileket is meg tudják győzni. Nanni Moretti például szatirikus szellemű lázadóként kezdte mozgóképes pályáját, harsányan politizáló vígjátékokban mesélt önmagáról és a ’68-as generáció neurózisairól – de aztán végül egy csöndes, szerény és megrázóan szokványos családi drámával jutott a világ tetejére (A fiú szobája) és nyerte el a kifinomult mozisták örök tiszteletét. Moretti kései filmjeiben már többnyire ronda pulóveres apukák beszélgetnek az ebédlőasztalnál, miközben a kamerakezelés a hatvan évvel ezelőtti szokásokat idézi – merthogy az egykori pimasz modernista megérkezett a tüntetően semmilyen középfilmek biztonsági zónájába, és éppen itt tudott igazán maradandót alkotni.


Moretti a legutóbbi munkájában szintén a legkonzervatívabb „papa moziját” kínálja elénk – sőt ez már inkább nagymamáé, hiszen a Mia madre (Anyám mozija) egy puszilnivaló nagyszülő haldoklását meséli el. A cselekmény centrumában a negyvenes filmrendezőnő, Margherita (Margherita Buy) áll, aki fontoskodó társadalmi problémafilmet forgat a gyári munkások sanyarú sorsáról, de közben szembesülnie kell azzal, hogy az anyja meg fog halni. Ahogy a Palombello rossa amnéziás vízipólósa képtelen bedobni a büntetőt a sorsdöntő meccsen, és a Van pápánk! frissen kiválasztott Szentatyja nem meri megszólítani az őt ünneplő tömeget, úgy az Anyám mozija főszereplője is leblokkol a munkájában a személyes krízise miatt. Margherita kéréseit értetlenül fogadják a kollégák, színészei éppolyan üres tekintettel bámulnak rá az instrukciók után, mint a zavarodott anyja a kórházi ágyról – így aztán egyre magányosabban lófrál pocséknak ígérkező filmje díszleteiben az együttérző (de szinte kizárólag hímnemű!) kollégák között.

Az Anyám mozija arról a tanácstalanságról és talajvesztettségről mesél, amely a halál árnyékában bontakozik elő – elvégre mi értelme minden küszködésnek, ha a létünk ennyire törékeny? Margherita szolid összeomlás-történetében a szavak elvesztik az értelmüket (sem anya és lánya, sem rendező és stábtagok nem értik egymást igazán), megbízhatatlanná válik a mindennapi élettér (beázik a lakás) és az emlékezet (hiszen a színészek és az anya egyaránt elfelejtik a mondataikat), és immár képtelenség úrrá lenni a kényelmetlen helyzeteken – legyen szó az anya viselkedéséről, vagy a filmjelenetek rendezéséről. Az Anyám mozijában a filmkészítés a belső zavar ábrázolásának eszköze, amely ugyanakkor a komikus oldaláról is képes megvilágítani Margherita talajvesztettségét – méghozzá a filmbéli film főszerepét alakító Barry (John Turturro) elrajzolt figurája révén. Ez a rendületlenül tehetségtelen színészpojáca minden felvételt elront, folyton idétlenül viselkedik, és képtelen bármit is megjegyezni - lényegében tehát egyetlen személyben megtestesíti a rendezői szorongásokat, és hisztérikusan túljátszott magánszámokkal (köztük egy fenségesen kínos táncjelenettel) ellenpontozza Margherita privát nehézségeit.


Intim családi dráma és egy buggyant vígjáték a filmkészítésről – ezeket állítja szembe egymással Moretti, méghozzá egy bátran szigorú szerkezetben, ahol a levitézlett sztár röhejes akcióira rendre zavarbaejtően szomorú, gyöngéd gesztusokkal teli szcénák felelnek. „Vissza akarok térni a valóságba!” – ordítja Turturro, és hirtelen a haldokló anya kórházi ágya mellett találjuk magunkat – mintha Moretti egyre csak valós és hamis kontrasztját szeretné hangsúlyozni. Az anyám mozija tehát arról az állapotról igyekszik tudósítani, amelyben a valóság rendre kicsúszik az ember kezei közül („Mindenki azt hiszi, hogy tudom értelmezni a valóságot, de már nem értek semmit” – halljuk a főhős belső monológját a sajtótájékoztató alatt). Ezt közvetíti az elbeszélőforma is, amely folyvást emlékképekkel és víziókkal egészíti ki a „reális” jeleneteket, de korántsem egyértelmű, hogy mikor melyikről van szó. Vajon a kórházból kisétáló mama képe egy valós eseményt mutat, vagy csupán egy álom? És Margherita lakását tényleg elönti a víz? Moretti különleges egyensúlyérzékkel balanszíroz a legprofánabb sültrealizmus és az elegánsan elemelt, látomásos jelenetek között, miként a finom szövésű dráma és harsány vígjáték regisztereit is megpróbálja közös nevezőre hozni – de az utóbbi csak részlegesen sikerül: a frontális idétlenkedés néha inkább önkényesnek és hamisnak hat a tragédia közvetlen szomszédságában.

Egyszerre szívmelengető és kínos, esetlen és szép mozi Nanni Moretti bipoláris gyászfilmje, amelyben a megváltó erejű pillanatok elsőre (sőt, néha másodjára is) szinte semmilyennek tűnnek. Moretti az apró gesztusok és a banális epifániák rendezője, aki már A fiú szobájában is a hétköznapiságba, a cementszínű rutinba tudta belefogalmazni az érzelmi hegyomlásokat. És bár az Anyám mozijából hiányzik az arany pálmás remekművet fémjelző letisztultság, itt is a legprofánabb és a leginkább mellékes pillanatok a legbeszédesebbek. Például milyen megindító az a nyomorult joghurtpohár a kórházi komódon! És milyen gyöngéden kenegetik egy ismeretlen öregasszony kezét a szomszédos betegágy mellett! És vajon miért annyira hatásos Margherita hosszú sétája a mozipénztár előtti sornál, vagy a spagettifőzés a beteg anyának? Moretti új (pontosabban tavalyelőtti) filmjében nincs semmi friss, letaglózó, különleges vagy igazán innovatív, ráadásul néhol kifejezetten kellemetlen élménynek tűnik – de konokul nyugdíjas érzékenységét talán épp azért lehet annyira szeretni, mert ezen a végletekig szürke terepen is képes bizonyságot adni a mozgókép hatalmáról.