Mikulás karácsonyra
2017.12.01.

Jó tudni, hogy a Mikulásnak is van zsörtölődő családja, és hogy a gyerekei még sosem láttak asztalost. Ennél nagyobb felismeréssel viszont nem szolgál a norvég családi film, a Mikulás karácsonyra. De legalább bő egy óráig tart csupán. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Roger Moore mondja az öregedés kapcsán, hogy az akkor kezdődik, amikor a rádiós műsorvezető bekonferál egy „igazi örökzöldet”, te meg döbbenten fedezed fel, hogy a szám 1986-os. Nekem lenne egy másik definícióm is: a felnőttség akkor kezdődik, amikor a gyerekfilmekben képtelen vagy nem észrevenni a műhavat, meg hogy senkinek nincs lehelete a cudar hidegnek mondott és láttatott világban. És ilyenkor már rég nem az a tét, hogy ki is valójában a Mikulás: a nagymama vagy egy képzelt fickó, aki valamiért a jávorszarvasokat kedveli.
 

Persze, először is a kulturális különbségeket kell legyőzni a norvég film kapcsán. Mert nálunk a Mikulás (és a Krampusz) munkaköre lejár december elején, hogy aztán az Angyal vagy a Jézuska vegye át a terepet, egy jóval láthatatlanabb és titokzatosabb lény díszítse fel a fát és tegye alá az ajándékokat. Csakhogy az évek óta tartó amerikai (és egyéb) filmdömpingnek, a Valentin-napok és a Halloween töklámpásos ünnepei között néha már én is azon kapom magam, hogy tényleg a Mikulást várom egy kis túlórára karácsonykor. Mennyből a Mikulás eljött hát hozzánk. 
 
Ettől persze a Mikulás karácsonyra című filmet még lehetne nézni a finom irónia szemüvegén át, hogy jó, most elhisszük nektek a móka kedvéért, de azért tudjuk, amit tudunk. És akkor jön a műhó és a lehelet hiánya, meg az, hogy Andersen asztalosnak hívják a főszereplőt, ami már a meseíró miatt is necces kicsit, amiatt meg főleg, hogy az asztalos az összetételben a sok ismétlés után már inkább keresztnévként tűnik fel. Mintha valakit Benedek Bérszámfejtőnek hívnának a Bogyó és Babócában.
 
Egy mese viszont attól jó, hogy egy idő után már valóságként fogadjuk el a benne megjelenített fikciót. Például a felnőtt korára is gyerekesen naiv asztalost, aki jobban hisz a Mikulásban és a csodában, mint maga a Mikulás, ami elég nagy kalamajkát okoz a családjában: a szép égők miatt elfelejti megvenni a karácsonyi menünek szánt bordát, majd nagy buzgalmában és idétlenkedésében felforgat és összetör ezt-azt, ráadásul a két nagyobb gyereke mindent elkövet, hogy leleplezzék kissé idegesítő apjukat. Csakhogy a kisebbik gyerek, akár Andersen, még csupa hit: a Mikulásnak jönnie kell, mert nélküle nem karácsony a karácsony (a magyar gyerekek ilyenkor nyugodtan kuncoghatnak: dehogynem!).
 
Aztán jön egy fordulat, ami részben vállalhatóvá teszi a filmet az azt néző családok hat évesnél idősebb tagjai számára is. Egy szánkós baleset után (azt is nehéz elhinni, hogy egy felnőtt ember képtelen megállítani egy szánkót a lejtőn) az igazi Mikulás felajánlja Andersen asztalosnak, hogy cseréljenek helyet: előbbi megmenti utóbbi karácsonyát, utóbbi meg látogasson el az előbbihez, mert a Mikulás gyermekei még nem láttak asztalost. Ahogy nyilván könyvelőt és vízvezeték-szerelőt sem, csakhogy ez dramaturgiailag teljesen hasznavehetetlen, hiszen Andersen azzal lepi meg a gyerekeket, hogy öles fahasábból egy bicska segítségével két snitt között szánkót és pörgettyűt farag, az öreg és már nyugdíjas Mikulásnak (!) hallókürtöt és így tovább. Ehhez már tényleg kell a gyermeki lélek naivitása, mert egy felnőttnek már eleve más asszociációk jutnak eszébe a számla nélkül dolgozó asztalosokról. De ez, ahogy mondani szokták, egy egész más világ.
 
A film mégis ezekben a pillanatokban a legerősebb: amikor például az igazi Mikulást le akarják buktatni Andersen családjában, ám ő minden akadályt legyőz. Kár, hogy történet a másik szála a tréfás alaphelyzet ellenére – a Mikulás felesége panaszkodik, hogy a férje munkaköri leírása miatt sosem tölti otthon a szentestét, így az ő gyerekeik voltaképpen a legszomorúbb sarjak az egész világon - sem lesz ennyire mókás. Arra viszont frappáns választ kapunk, hogy mégis hogyan lehet egyetlen este alatt ennyi ajándékot kiosztani és ennyi kérést teljesíteni.
 

A Mikulás karácsonyra legnagyobb erénye a játékidő (mindösszesen hetven perc), a rendező Terje Rangnes és a forgatókönyvíró John Kare Raake megkímél minket az üresjáratoktól, ugyanakkor attól is, hogy kicsit kidolgozottabbnak lássuk az amúgy jó és eredeti alapötletet. Helyette kapunk felesleges és idegesítő narrációt, amelyben a Mindentudó Hang oly negédesen ismétli el a vásznon látottakat, hogy csak virgácsot tennénk a cipőjébe.
 
A vígjátékok egyik bevált fordulata, a szerepcsere ebben a családi filmben – még lefojtva és korhatárhoz szabva is – működik, így kissé érthetetlen, hogy mi szükség van böfögős poénok bevetésére, miközben a film az esetek nagyobb részében magasabb regiszterben beszél hozzánk: az érzelmeket, a gyermeki világ hitét helyezi a központba, fricskát ad túlcivilizált világunk már-már fárasztó józanságának. Talán ezért is játszódik a történet elszigetelt helyen és egy másik időben: a romlatlannak tűnő múltban, valamikor a hetvenes években, amikor még képeslapokat küldtek egymásnak az emberek, és a nyolcévesek sem gugliztak rá a Mikulásra a létéről folytatott vita hevében.
 
Egy szó mint száz: gyerek nélkül nem érdemes megnézni a norvég alkotást, mert úgy csak egy moziba tévedt tévéfilmnek tűnik, némi eredetiséggel, de a pixaros mozikat csak távolról idéző humorral. A gyermekünk viszont meghatottan várhatja majd karácsonykor a Télapót. S talán még az is lehet, hogy az Öreg tényleg vállal némi túlórát a magyarok kedvéért, ha már befejezte Hawaiion.

Címkék: Mozipremierek 2017