Szécsi Noémi: Egyformák vagytok
2017.12.01.

„Mai Manó a fotográfia Vámos Miklósa. Mindenki ismeri, de a gyűjtők mást keresnek.” Csípős bon mot-k, életközeli párbeszédek, csattanós, helyenként tudatosan harsány szellemesség. Nincs sem dramaturgiai, sem retorikai üresjárat. HARMATH ARTEMISZ KRITIKÁJA.

„Mai Manó a fotográfia Vámos Miklósa. Mindenki ismeri, de a gyűjtők mást keresnek.” Csípős bon mot, és elhangzik még jó néhány hasonló az Egyformák vagytok hősnőinek szájából. A regényt mégsem az odamondogatás kordivatjának leleplezéskényszere hajtja előre. Az Egyformák vagytok messze elkerüli a kortárs prózakínálatnak az ismerős valóság-megfeleléseken élősködő csapásirányait, az émelyítően sematikus és/vagy a tabudöntögetésével hivalkodó  valóságábrázolást. A regény attól kapja sodró lendületét, hogy lapjain életközeliek a párbeszédek, valószerűek a narrációból kidomborodó hősök, egyszerre jellemzően ismerősek, mégis emlékezetesek a helyszínek, melyeken jó arányérzékkel kitartott és egymásba vágott jelenetek zajlanak. A szellemesség csattanós és megvilágító erejű akkor is, ha helyenként tudatosan harsány. Nincs sem dramaturgiai, sem retorikai üresjárat.


Egy művészettörténész (Emília, azaz becenevén Em) és egy kiadói jogász (Elza) versengő barátságát követhetjük nyomon váltott narrációban, gyakori időrendi ugrásokkal, és ebből következő helyszínváltásokkal szabdaltan. Egy pesti lakásétterem kiadói bulijában indul a cselekmény, majd egy romkocsmába, egy szülinapra és egy filmsorozat sajtótájékoztatójára kerülünk. Közben újra és újra a múltba röpít a cselekményvezetés: vidéki buszjáratra, Bécsbe, Frankfurtba, északra, stb. Az eltérő idősíkokban és helyszíneken játszódó élethelyzetek számozott alfejezetenként váltakoznak. Éberen kell tehát figyelnie az olvasónak, miközben nyitva marad a kérdés, hogy vajon a filmszerű időrendi vágások a narrátor emlékezetének útvonalát vázolják-e föl vagy inkább a fiktív olvasónak szolgálnak magyarázatképpen egy-egy jelen idejű eseményre.

Szécsi Noémi hatodik regénye egy regénytrilógia (Nyughatatlanok, 2011; Gondolatolvasó, 2013; Egyformák vagytok, 2017) harmadik része, egyébként pedig teljes értékű önmagában. Ebben a művészettörténész főhős az első regény főszereplője, Bárdy Rudolf (az 1848-1849-es szabadságharc erdélyi tisztje) és családja történetét kutatja, miközben párhuzamokat vél fölfedezni kutatási témája és saját családi élete között. (A forrásdokumentumokhoz az idős és groteszk figura, Mädy juttatja, akinek Rudolf felesége, Aimee a szépanyja.)

A lányok senkit sem kímélnek, mintha Miss Bennet (Büszkeség és balítélet) tért volna bennük vissza osztódva és vastagon vitriolba mártva. A fölény azonban csak verbális. „Együtt kezdték a doktori programot ugyanazon a tudományterületen, és kimondatlanul is nyilvánvaló volt, hogy ami a tanszéki státuszt illeti, a végén csak egy maradhat állva, hiszen minden józan számítás szerint csak egy professzor esetleges halála vagy nyugdíjba vonulása következhetett volna be az elkövetkezendő három éven belül. Minden külföldre költözés, teherbe esés, hirtelen szívmegállás vagy járdára felhajtó kamion által okozott gyalogosgázolás a sors ajándéka lett volna”.

Társadalomszatíraként olvasva Szécsi Noémi új regénye arról próbál meggyőzni, hogy kelet-közép európai negyvenes nőként fölösleges rivalizálni. A magyar társadalom fele, neméből adódó kiszolgáltatottságánál fogva úgyis ugyanoda jut, a „sütőbe”. Ez a metafora a Petőfi szőlőszemhasonlatát idéző regénybeli ribizlihasonlatban kerül elő. Ebben sűrűsödik a hősök sorsának egyik levonható tanulsága, miszerint az idő könyörtelen, a nemzeti közösség pedig nem mindenki számára megtermékenyítő közeg. Inkább kiszívja és elfonnyasztja a szebbik nemet, kivétel nélkül. „Magamról tudtam, hogy tavalyelőtt pukkantam ki, és kezdtem szivárogtatni vörös levemet.” Ha fiatal és kívánatos, akkor azért (a fiatal Em), ha már elkelt (a megesett, majd a férjezett Em) vagy csúnya (Eliza az angol írónő), akkor azért lesz a nő a férfiaknak kiszolgáltatott. Hősnőink ezen nem keseregnek, méltósággal és humorral tekintenek szét a lélektanilag posztapokaliptikus tájon. „Ha mártírarcot vágtam, az csak azért lehetett, mert alaphelyzetben ezt a kifejezést veszi fel az arcom. Trianon lehet ennek is az oka, esetleg a magyar parasztba beivódott ezredévnyi szenvedés. Stabat Mater dolorosa, az örök női kiszolgáltatottság fiziognómiás leképeződése. Semmi komoly.”

A két nő életének fontosabb döntéshelyzetei, a férfi-nő kapcsolat variációi alakítják az eseményláncot (escort életvitel, szerető-szerep, egyedül álló anya-státusz, gyerekről való lemondás, küzdelem a férjjel közös gyerekért). Szakmai és családi körben zajlik a harc a boldogságért és a saját véleményért. A hősnők döntései mögött rejlő tudattalan késztetéseket is megsejthetjük, amelyeket szépen kirajzolnak a felmenőkkel folytatott párbeszédek. A 44. oldalon elhangzik a cím, a 122. oldalon elhangzik a cím ellentétbe fordítása Elza szájából: „Nem vagyunk egyformák.”. Itt a kettejük közötti név és habitus különbségen kívül (versengő és a szűzies) az öncímkézés és a családi név disszonanciájára is utal ironikusan a narrátor. Ez a részlet megerősíti a vonzó könyvborító erős értelmezésajánlatát, vagyis hogy az egyformaság Elzára és Emíliára értendő, hiszen különböző okokból, de mindketten áldozati szerepekbe kerülnek. Így a köznyelvi sablon kifordításának is tekinthetjük a címet: „Ti, férfiak, mind egyformák vagyok.”

A Veszedelmes viszonyok óta ismerős váltott narrációból következik a befogadó szemszögéből megvalósuló nézőpontütközés és a hiányzó cselekményláncszemek pótlása, amely az Egyformák vagytok esetében is remekül kibontott és zökkenőmentesen végigvitt ötlet. Arról, hogy Emíliát megcsalja a férje, az olvasó előbb értesül, mint az érintett, és ezt a cselekménymozzanatot épp úgy kell kikövetkeztetnünk, mint másnap Emíliának egy véletlen megpillantott fotó alapján. A szerző csipetnyi pikantériával fűszerezi az eljárást, melyet a magyar irodalomban Ottlik Géza alkalmazott az Iskolában bravúrosan és emlékezetesen. A két nézőpont ugyanis erősen cinikus, gyakran szarkasztikus véleményeket szikráztat össze. Viszont a cselekménymozaikok összerakása alapján mégis többet ér ez a barátság, mint ami a beszámolók megjegyzéseiből kitetszik. Egyedül az a zavaró, hogy a két elbeszélő szólam igen hasonló stílusú. (A fikció szerinti élőszóban Elza rikítóbb és közönségesebb, mint narrátorként.) Mivel az összeférhetetlenség a baráti páros és környezetük között már az első oldaltól egyértelmű, ez esetleg indokolhatja stílusbeli egyezésüket.  Elza figurája azonban – szélsőségekre hajlamos jegyeivel együtt is – elrajzoltabb, mint Emíliáé.

Az Egyformák vagytok leginkább  azzal vehet le a lábunkról, hogy benne a szerző sziporkázóan durrantgatja a magyar értelmiség tipikus szólamainak patronjait, az egyetemi professzortól a leszbikus zsidó írón át a gasztrobloggerig. A kortárs miliő jó alkalmat ad az írónak arra, hogy humorát és stílusérzékét csillogtassa. Számomra leghatásosabban az egyetemen tartott előadás, a frankfurti könyvvásár, a taxizó belga regényjeleneteiben. Ezt a hatást viszont csak úgy érheti el egy a saját korának valóságelemeit mozgató író, ha szemlézi a társadalomra jellemző nyelvi kliséket, és nem kerüli el a társasági élet kínosabb beszédtémáit sem (zsidózás, bevándorlók, zaklatás, politika, stb.). Eközben a tipikus figurák beszédárnyalatainak finomságain keresztül látni engedi az egyes beszédmódokban rejlő gondolati-erkölcsi visszásságokat. És még valamiben bátor Szécsi Noémi. Fölényeskedő elbeszélői a maguk modorában nemcsak a válság pillanatairól tudósítanak hitelesen. Ugyanők hitelesen jönnek zavarba a boldogság perceiben is. Olvasás után őszintén sajnálom a pukkanó ribizliket és a skandináv Teemu be nem főzött áfonyáit.

Szerző:  Szécsi Noémi,  Cím:  Egyformák vagytok,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2017,  Oldalszám:  240 oldal,  Ár:  3299 Ft.