„Tisztában vagyok vele, hogy ezt várják tőlem, de ez a kút már teljesen kiszáradt, és azt hiszem, sokkal bölcsebb lenne nem tovább erőltetni, hanem inkább egy másik kutat ásni, egy másik vénát találni”  – ezeket a sorokat 1939-ben, a halála előtti évben írja F. Scott Fitzgerald egy lapszerkesztőnek, magyarázatul mindarra, ami már nagyon régóta meghatározza világlátását és írásainak szándékát. Az így született művek kedvezőtlen fogadtatása folyamatosan elkeseríti, de még reménykedik, regényterve van, megújulni vágyik. Amerika nagy korszakának krónikása – sőt részben teremtője- pontosan tudja, elsősorban önmagának kell megfelelnie. Ez az ambíció végigkísérte pályáját, melyből az olvasók eddig jobbára csak azokat a műveket ismerhették, amelyek megírása sok esetben nem volt más Fitzgerald számára, mint pénzkereseti lehetőség. A megjelent írásokkal egy időben az amerikai ragyogás, a jazzkorszak hollywoodi sztárírója komoly, néhol meghökkentő és meghökkentően mély írásokat is papírra vetett.

A most magyarul is megjelent kötet, a Meghalnék érted ezeket a párhuzamosan születő, de eddig ismeretlen írásokból ad ízelítőt.  A tizennyolc szöveg – novellák, filmtervek, tárcák – ahogyan arról a bőséges elősző és a szintén kimerítő jegyzetanyag tanúskodik, a maga idejében nem talált kedvező fogadtatásra.

Miközben Fitzgerald„új kutakat ásott”, az amerikai történelem egyik komoly nehézségekkel teli időszaka zajlott épp, s a nagy válság közepette nem csak a szerkesztők, hanem – vélelmezve – az olvasók is a régi, megszokott hangot várták, az alkotó kísérletező kedvére és megújított stílusára pedig nem voltak vevők. A Meghalnék érted kötet legrégebbi novellája éppen száz éves, tehát Fitzgerald már a kezdetektől ambicionálta, hogy a ragyogás, az amerikai álom, a szerelmes romantikus történetek sokszor felszínes bemutatása mellett a mélybe is lásson, és megmutassa az élet árnyasabb részeit. Jó példa erre leghíresebb könyve, A nagy Gatsby című regény, amely a legtöbb értelmezési síkon megmaradt az említett amerikai álom nagyszerű tablójának, miközben a történet és a szereplők remekül megrajzolt profiljai mutatják az álom mögötti sivárságot, mindazt, amiről Fitzgeraldnak komoly mondanivalója volt.

Az ünnepelt sztáríró – szerkesztője szerint – az országhoz hasonlóan, személyes életében is folyamatos csapásokkal szembesült: családi nehézségekkel, saját szenvedélybetegségeivel és nem utolsósorban az anyagi csőd folyamatos fenyegetésével. Mindezt  tetézték az alkotói kiteljesülés akadályai,a visszautasítások, amelyek egyenesen ilyen kijelentésekre ragadtatták: „Azt hiszem, az a kilenc év,ami A nagy Gatsby és Az éj szelíd trónján között eltelt, visszafordíthatatlanul tönkretette a megítélésemet, hiszen közben egy egész generáció nőtt föl, akik számára nem voltam más, csak a Postban közölt elbeszélések szerzője… Különös, hogy régi novellaírói tehetségem egyszerűen tovatűnt.” A lapok csak olyan szövegeket közölnek, és csak azért fizetnek, amelyek az elvárások szerint készülnek. Viszont a pénzért írás, még ha működik is, a művészi autonómiát sérti. A pénzre szüksége van, az adósságok emésztik, de eközben, ahogy feleségének írja egy levelében: „abban a pillanatban, ahogy megérzem, hogy valami olcsó recept szerint kezdek írni, a tollamban megfagy a tinta, a tehetségem pedig rögtön elszáll, ki az ablakon.” Ezeket a sorokat élete utolsó évében veti papírra, soha nem tudjuk meg, mi lett volna, ha e kettősség szorításában tovább él és tovább ír. Nekünk, olvasóknak megmarad mindaz a hagyatékban talált szöveg és szöveg-vázlat, amely Fitzgerald legkiválóbb amerikai kutatója és az anyagot gondozó kiadó, Anne Margaret Daniel és a Scribner jóvoltából 2017 tavaszán megjelent, és amit Dunajcsik Mátyás fordításának és a Jelenkor kiadónak köszönhetően magyarul is kézbe vehetünk.

A kötet írásait többféleképpen csoportosíthatjuk, azonosíthatók novellaként, vagy filmötletként. A Kesztyűs kézzel című novellát, amelynek a kötetben Fogat fogért címmel egy más kimenetelű változata is szerepel, filmként szerette volna megvalósíttatni. A polgárháború idején játszódó történetben a befejezések közti éles különbségek is igazolják ezt.  A szerelemmel csak a baj van című írás is hasonló, ráadásul a szöveg nem is hagy kétséget afelől, hogy szerzője minek szánta. A képekben, jelenetekben megírt történet, a bizonyos helyzetekben egyenesen filmes szakkifejezésekkel operáló narrátori hang mind erről tanúskodik. A cselekmény pergő, road-movie stílusú, a karakterek kidolgozása azonban – ahogy ez forgatókönyvnél valószínűleg bocsánatos – elnagyolt. Ezzel együtt, különösen huszonegyedik századi szemmel olvasva modernnek, kortársnak érezhetjük.

Az írások közül mindenképpen kiemelkedik még két darab, az egyik a záró szöveg, a megszületésekor elutasított Köszönet a tűzért. A rövid történet egy utazó ügynökként dolgozó özvegyasszonyról szól, amivel máris két olyan témát érint a szerző, melyek bemutatása nehézségekbe ütközött a fentebb sorolt elvárások miatt. Ráadásul a történet szerint a végletekig elcsigázott nő, aki bár sikeres, de káros szenvedélye miatt kilóg kora rendes társadalmából, egy templomban talál menedéket, ahol eléggé profán, mégis csodás módon szerez a szó valóságos és átvitt értelmében is tüzet.

A kötet másik csúcspontjának a címadó írás, a Meghalnék érted mutatkozik, benne szintén olyan részletekkel (például az öngyilkosság témájának feldolgozásával), amelyek a sötét tónusú, az általános emberi sorskérdéseket boncolgató szöveget a legkiválóbb huszadik századi novellák közé emelik. Egy másik írás, a Rémálom is elsősorban alaptörténete miatt találkozott szerkesztői elutasítással. Persze egy elmegyógyintézetben játszódó novella már alaphelyzeténél fogva sem ígér könnyed felüdülést. Az olvasó a főhőssel együtt az épelméjűség és őrület közti határvonalat keresi, miközben a novella fő témája a látszat és a valóság közti különbség felfedezhetősége.

A kötet jegyzetei nemcsak a különböző földrajzi, történelmi és egyéb terminusokat magyarázzák, hanem a szöveg keletkezés- és kiadástörténetébe is betekintést adnak, és a szerkesztő olvasatát is ismertetik. Anne Margaret Daniel ezen íráshoz írt értelmezése szerint: „az elbeszélés központi kérdése nem más, mint hogy valójában ki az ,őrült’ – hogyan definiáljuk az épelméjűség fogalmát, és mennyi minden függ attól, hogy ki definiálja azt”. Bár Fitzgerald személyesen sokat tudott az elmegyógyintézetekről felesége gyakori betegeskedése miatt, az írás nem azért enged betekintést a szerző életébe, mert direkt módon, életrajzilag igazolhatóan élete része volt a téma, hanem mert ő maga szenvedett az „épelméjű szélhámosoktól”, részben saját magától, nagyobb részben a környezetétől.

A kötet szövegei közel nyolcvan évvel az író halála után is frissnek, sok esetben kifejezetten kortársnak tűnnek. Nem fog csalódni, aki eddig rajongója volt F. Scott Fitzgeraldnak, de aki esetleg most találkozik először a szerző írásaival, nagy eséllyel kedvet kap majd a továbbolvasáshoz. Mindez bőven indokolja, miért van szükség a kiadatlan irodalmi művek felkutatására, feldolgozására és megjelentetésére. A Meghalnék érted nélkül  szegényebb lenne a befogadó, arról nem is beszélve, hogy a keletkezésekor elutasított, de évtizedekkel később rajongva ünnepelt novellák bizonyítják: befogadói, értelmezői horizontunkon mindig van mit igazítani. Az alkotókat pedig minden körülmények között meg kell hagyni szabadságukban. Fitzgerald nem ezzel a kötettel került méltó helyére, de ez a kötet is hozzájárul ahhoz, hogy elismerjük: megérdemli méltó helyét.