Schein Gábor: Üdvözlet a kontinens belsejéből
2017.11.23.

Új verseskötetében a jelenlegi honi állapotokat veszi górcső alá, és mond róla roppant erős kritikát. Nehéz dolga van a kritikusnak. SÁNTHA JÓZSEF ÍRÁSA.

Schein Gábor Üdvözlet a kontinens belsejéből című, nemrégiben megjelent kötetéről csak elfogult rajongója állíthatja, hogy igazán lenyűgöző, új költői meglátásokat tartalmaz. Tematikáját tekintve a jelenlegi honi állapotokat veszi górcső alá, és mond róla roppant erős kritikát. Ennek legsikerültebb darabja a nyitó vers, Túl a kordonokon; ez egyben példát is mutat, hogy miként kell és lehet egy korszakról ihletetten, költőileg megszólalni. A költemény a 2006-os őszi pesti utcák képeit idézi fel, amelyek, ma már tudjuk, döntően befolyásolták a későbbi történéseket. „Az új haragról a város még mindig / a homlokzati szobrok holt nyelvén beszélt.” „A meztelen kőtestek / úgy fordultak egymás felé, mint a bekapcsolva felejtett / képernyők.” A vers képes azt a hirtelen kirobbant feszültséget, értetlenséget megérzékíteni, amely már 2002-es választási kudarc óta élesen kettéosztotta a társadalmat, és ott lapult a vesztesek, elsősorban O.V. megnyilatkozásaiban, amikor nyílt háborút hirdetett, civil mozgalmakat szervezett a baloldali, liberális érzelmű fél ország ellen, fölkenve önmagát. „Egyetlen ember túl szűk hely ennyi / vágynak és akaratnak.” Ma már látjuk, hogy mennyire sikeres volt ez a politika, alaposan megfűszerezve nacionalizmussal, idegengyűlölettel.


Schein tehát képes lényegre tapintó, a nyelvi sűrűséget és képi leleményt magában foglaló megszólalásra. Érzéki és nagy anyagot átfogó látomásai vannak. Annál inkább lehangoló a kötet további verseinek közhelyszerűsége, képi zűrzavara. „Bezárult a sötét utcák szövevénye." – kezdi a Ragyogni fog című művét, majd így folytatja: "Azt hittük, szívét csókoljuk a kornak, / és szerelmünk hava egy hét alatt / bepiszkolódott, odalett. // Január van, halálos béke.”  Ha Schein költői szótárát kellene összeállítani, azt gondolhatná az olvasó, hogy talán Szabolcska Mihály kortársa lehetett, s némi rokonszenvre is gyanakodna a két poéta között. „Gyorsan múlnak a boldog órák, lassan / a keserűek. Mégis egyformák.”- sóhajt egy mélyet a Kettős hullámzás első soraiban. Telik ebből a szertelen dalolásból hosszabb futamokra is. „Éhes vizek hullnak elénk, és a kavicsos / út fölött régi dalok illatába szagolunk. / Akkor majd letöröljük a táblát. Történetünk / nem fut zenitre, mégis lesz ideje a sarjadásnak. / Újra kölyökarccal nézzük a tavaszt, / és rabolt éjeken lesz idő a száradásra is.” Korai József Attila, kérdezzük, vagy inkább az érett Kassák? Expresszionista vadság vagy csak közhelycsúcs? Esetleg zenit? És miféle száradásra gondol? (A kavicsos út fölött)

Nagyobb a baj, amikor valamilyen szélesebb ívű költői kép megformálására törekszik, s minden lírai logikát figyelmen kívül hagyva bogozódik érthetetlenné a nyelv. „Ki ad most / szemet a hajnali fénynek?" – kérdezi a költő  – "Ha ismernénk / igaz egyenletét szárnynak és sötétnek, / nem kellene újszülöttsírásból / merítenünk reményt.” Ha az olvasó eddig követni tudja, igazi meglepetés várja: „De így algebrai / lakomán, gyakran kétségbeesve, / gondolhatunk-e másik korra?” (Hajnali fény) A kritikus megvallja, hogy az algebrai vacsora után már semmiféle gondolatai nem voltak...

Schein német szakosként gyakran forgatta Rilkét, ez látszik, ráadásul ő, Rilke Szabolcska kortársa volt. Nem könnyű költő, különösen a Duinói elégiák okoznak néha fejtörést az olvasónak. A Mielőtt földet ér című versben az ő hatását sejthetjük. „De mielőtt / a kerék először zökken, az est lecsukódó / szemhéja alatt megmutatja magát egy arc, / melyet nem láthat más, csak egy angyal szeme, / aki leveti bennünk mozdulatlan magányát.” Nem tudni hirtelen, hogy most akkor hol is vagyunk, kint vagy bent? És hol van az angyal? Bennünk vagy az est szemhéja alatt? Amíg leveti, addig sem mozog a magány, kérdenénk, úgy bújik ki belőle?

Nem szeretnék kommentárt fűzni A vaskorszak után képi-nyelvi tekervényeire, az idézet jobban beszél: “Az autóban a boldogtalanság / maratonfutóiról beszéltünk, akik háromévnyi / szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve / most öblös, öreg fotelban ülnek (...) Az elvérzett / szerelmek előbb a híd törött korlátjába, / aztán egy fényképbe, végül a mosatlan pohár / falába költöztek.” Aztán jön a Nyári eső, áttetsző határok című vers: „A rombolás erői a szeretetéhség szakadékában / forrnak. (…) Egy szem mégis / beragyoghatja nedves falát, lángra lobbanthatja / a sötétségben lebegő porszemeket, amelyek csillagaid / lesznek. Még sincs mértéke ennek az ürességnek, / amely ha kilépne a világba, minden fa azonnal / teremni kezdene, de így magába fojtva visszanyel / mindent, ami már szétvált.” A képek egyszerre triviálisak és zavarosak, az olvasó képtelen követni vagy kitalálni, hogy a költő mire is gondolhat. Az üresség a teremtőerő, ha kilép a világba? A nedves odúban lebegő (?) porszemek lobbannak lángra, és lesznek valaki számára csillagokká? Egy szem hogyan képes beragyogni az odút?

Nem tudom, hogy Schein Gábor mit lát abban a tükörben, amelyet versei nyújtanak a világról. Egy tócsát talán? „Pontot kéne tenni végre már. / De pontot tenni a víz színére hogyan lehet?” Ez bizony a kritikus szerint is nagyon nehéz művelet.
Szerző:  Schein Gábor,  Cím:  Üdvözlet a kontinens belsejéből,  Kiadó:  Jelenkor Kiadó,  Kiadás éve:  2017,  Oldalszám:  101 oldal,  Ár:  2499 Ft.