Stranger Things 2. évad
2017.11.13.

A Stranger Things két év alatt megkerülhetetlen, de közel sem tökéletes sorozattá nőtte ki magát. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A Stranger Thingsnek összejött a bravúr, ami az elmúlt években talán csak a Trónok harcának: mindössze egy év(ad) leforgása alatt sikersorozattá, majd kulturális jelenséggé nőtte ki magát, amit milliók néznek és amiről még többen chatelnek, és még a pesti klubokban is tematikus bulikat szerveznek köré. Halloweenkor filmsztárok vágyódnak a Stranger Things világába (legutóbb Frodó, vagyis Elijah Wood pózolt egy eggós édességgel), a gyerekszereplők pedig visszafordíthatatlanul ráléptek a sztárrá válás útjára (legalábbis Millie Bobby Brown, akit már a Variety is címlapra tett, és aki az eggós édességet imádja a sorozatban).
 
Pedig a Duffer testvérek nem csináltak mást, csak fogták a kedvenc nyolcvanas évekbeli filmjeiket, és jól összerázták azokat. Beoltották az E.T.-t az Azzal, a Poltergeistet az Állj mellém!-mel, és kacsintgattak egy sort az Alienre, miközben megírták a békés kisvárosi Amerikára támadó szörnyek és a fantasy-rajongó kölykök közismert sztoriját úgy, ahogy Spielberg szokta: szétesett családdal, idegesítő kis- és felelősségteljes nagytestvérrel, alienekkel barátkozó srácokkal, és persze az álmos hétköznapjainkba betörő, nagybetűs csodával.
 
Matthew Modine és Millie Bobby Brown
Matthew Modine és Millie Bobby Brown
Miért lett akkor mégis ennyire népszerű ez a sorozat, ha a Duffer testvérek – két évad után ismerjük el nyugodtan – csupán tehetséges imitátorok? Ennyire hiányoznának nekünk a nyolcvanas évek? Nosztalgiával most bármit el lehet adni? Vagy csak egy jó Stephen King-horror kellett a közönségnek, ahogy az Az eszelős sikere is mutatja? Kétségtelen, hogy a Strangers Things a szuperhősökkel telített fősodorban valami mást – kisléptékűt, de a gyereklelket ámulásra csábító fantasztikumot – kínált, és ez roppant szimpatikus volt. A popkultúra ciklusokban működik, és a nyolcvanas évek filmnyelve, ha újszerűvé nem is, de újra aktuálissá válhat, hiszen a mai nézőt másra szocializálták: máshogy izgul, máshogy fél, és más atmoszférához szokott.
 
A Stranger Things ráadásul két évad után is tartja az egyensúlyt, és úgy zsonglőrködik a régi klisékkel, hogy azok többnyire kúlnak és izgalmasnak hatnak. Hiszen van valami bravúr abban, hogy ennyire tökéletesen imitálnak egy korszakot, mélyen ismerik és okosan keltik életre a régi filmeket, és megtalálják azokat az arcokat és gesztusokat, amelyek hitelesnek hatnak a hidegháború végét nyögő, de az ártatlanságát még őrző spielbergi Amerikában.
 
A jól kiválasztott arcokhoz pedig remek karaktereket írtak, a gyerekszereplőket egytől egyig örökbe fogadnánk: a csapat okoskáját, a göndör fürtös, pösze Dustint, akit mindig szétvet a lelkesedés, vagy a lányos, törékeny Willt, aki annyi abúzust szenvedett el (testit és lelkit egyaránt), hogy már ebben a valóságtól messze rugaszkodott szériában is poszt-traumatikus stressz szindrómával diagnosztizálták, ő mégis tartja magát rendületlenül. És persze a Stranger Things sztárját, Tizenegyet, akibe sok mindent bele lehet látni: a női erőt, az árva kisherceget, és az örök kitaszítottat, akit különleges adottságai miatt zsákmányol ki, majd dob félre a titkos kormányprogramot végrehajtó hawkinsi laboratórium.
 
Caleb McLaughlin, Finn Wolfhard és Gaten Matarazzo (A képek forrása: MAFAB.hu)
Caleb McLaughlin, Finn Wolfhard és Gaten Matarazzo (A képek forrása: MAFAB.hu)
És ezeknek az okosan kitalált és továbbírt karaktereknek köszönhető az is, hogy a második évad nem fulladt érdektelenségbe. Érződött a sztorin, hogy a Duffer testvérek nem számoltak a folytatással (Tizenegy eredetileg meghalt volna az első évad végén, a Stranger Things pedig antológiasorozat lett volna, minden évben más-más történettel), és a gyorsan összehozott folytatásban reflexből ahhoz nyúltak, ami az elsőben már működött. Megint természetfeletti erők rabolják el/szállják meg Willt, az anyukája az otthonukban kialakított titkos jelrendszerrel kommunikál vele, és Tizenegy deus ex machinaként menti a világot, csak hát minek: az idegen dimenzióból érkező Lény most is be akarja kebelezni a Földet, de a totális pusztulás sosem félelmetes, mert nem lehet elképzelni, és hát úgyse következik be.
 
A Stranger Thingsből elpárolgott az a kevés feszültség is, ami eddig rejlett benne, és ezt elsősorban a Duffer testvérek szúrták el, akik pocsék horrorrendezők: ha a frászt akarnak hozni valakire, csak a legelhasználtabb ötletekig jutnak, és átverik a nézőt; viccből ijesztgetik egymást a szereplők, ők pedig hangos csattanást kevernek alá, hogy mi is összerezzenjünk. De nem csak az egyszeri, ún. jump scare-ek, hanem az átfogó atmoszféra sem félelmetes. Roppant szórakoztató az a mitológia, amit elkezdtek kidolgozni a fivérek, de mégiscsak blöff, hiszen két évad után kiderült, hogy semmit nem gondolnak róla. Egy darabig mi is élvezzük a gyerekekkel, hogy új és klasszul hangzó szavakat találhatnak ki a nem létező dolgokra, mint az árnyékszörny vagy a most-emlék, de 18 órányi filmnézés után nem ártana elárulni, mégis mi köze a valóságunkra telepedő alternatív dimenziónak a világunkhoz, és egyáltalán miért nyílik átjárás a kettő között.
 
Nem a csápos, lovecrafti őslényt kell megmagyarázni, hiszen azt sosem lehet, hanem a világok közti kapcsolatot – vagy legalább kreatívabban használni annál, hogy minden évben nyílik egy kapu, amelyen szörnyek sereglenek át hozzánk, hogy aztán az legyen a grandiózus nagyjelenet az évad végén, hogy be kell csapni a bejárati ajtót egy kis mágiával. Ebben az évadban sem volt elég a kraft, a történetet hiába nyúzták, nem tartott ki 9 óráig: ennyi idő alatt Peter Jackson egy közel 2000 oldalas, epikus regénytrilógiát mesélt el, a Duffer testvéreknek viszont egy Alkonyzóna- vagy X-akták-epizódra elegendő sztorit sikerült csak kibontani.
 
És ez nem a mellékutakra tévedő cselekmény, hanem a fantáziátlan főszál hibája, mert különben a legjobb pillanatokat az hozza el az évadban, amikor ezek az imádnivaló kockák csak úgy töltik az időt egymás társaságában: barátkoznak, drámáznak, és lassan-lassan szerelembe esnek. A sorsokat életszerűen szövik tovább, és ez a kikezdhetetlen logika garantálja, hogy a konfliktusokat mindkét fél részéről ugyanolyan intenzíven tudjuk megélni. Mert logikus, hogy a pótapává előlépő seriff elzárja a kormány által üldözött Tizenegyet egy erdei viskóban, és az is, hogy a tizenéves lány hazugságnak él meg minden jóindulatú ferdítést, amit a biztonsága érdekében mondanak neki. És lehet, hogy aláássa a remekül castingolt gyerekcsapat dinamikáját, hogy hét részen keresztül külön utakon járnak a szereplők, de teljesen érthető az is, hogy miért: hogy az egyik a múltját kénytelen felkutatni, a másik az előző évadban eltűnt barátja mellett virraszt, a másik kettő pedig szerelmi háromszögbe keveredik, amikor betoppan a csapatukba egy vagány vörös kislány.
 
Azt is jó látni, hogy a Duffer tesók érzékenyek a sorozatuk keserédes felhangjai iránt. Telitalálat például, ahogy az előző évadban elhunyt eminens diáklány szüleit felskiccelik, akik alig tudják visszafojtani örömüket, hogy egy svindler, összeesküvés-hívő újságíró, akiben ők a nagyágyút látják, nyomoz Barb után, mert nem tudják, hogy nem eltűnt a lányuk, hanem egy ún. Demogorgon zabálta fel. Reménytelenül kisszerűek, ahogy a KFC-s rendelést majszolva feszengenek a lányuk barátnője társaságában, de közben a kellemetlen társas helyzet humora is teljesen kiérződik – remek rendezés, pazar játék.
 
Ahogy az évad legjobbját nyújtó báljelenet is a fináléban, ami végre emlékeztet arra, amit ebben az évben hajlamosak voltak Dufferék elfelejteni: hogy mégiscsak tizenpár éves kölykökről mesélnek, akik iskolába járnak, éretlen érzelmi életet élnek, és ha nem nyílik dimenziókapu a kertjükben, akkor az a legnagyobb problémájuk, hogy kivel táncoljanak a téli bálon. Az ikertestvérek itt mutatják meg, hogy a szentimentalizmus áll nekik a legjobban: miután a pösze és aranyos Dustin belőtt séróval betoppan a bálba, nekik van szívük összetörni a reményeit, és rátaposni egyet-kettőt, miközben a hangsávon a Time After Time sajdítja a pubertás lelkeket, hogy aztán egy mélyen emberi gesztussal felemeljék őt a földről – na, az külön dicséretet érdemel a spielbergi hatásvadászat mesterkurzusán.
 
Amit eddig jól tudtak, abban már nagyon profik, elég csak megfigyelni, ahogy újra előadják azt a bűvészmutatványt, amint egy otromba kliséből – tavaly a bunkó nagymenőből, most az aranyszívű kispolgárból, Bobból – hús-vér embert, már-már tragikus hőst gyúrnak, aki mindenét feláldozza, hogy aztán pórul járjon. De a retró slágerekkel megalapozott, remek hangulat, a klasszul dizájnolt másvilág (a nyálkás, szálló pihéktől világló alagutakban mindig keresztülborzong rajtunk a félelem) mellé az is kéne, hogy ha nem is eredeti, de ennél ütősebb és átgondoltabb sci-fit írjanak, és ne csak a magukkal ragadó kölykök miatt nézzük tovább a sorozatot. A potenciál még mindig nagy a Stranger Thingsben, de így, a csúcson állva most már illene beváltani.
 
A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.
Szerző: Soós Tamás