Alias Grace
2017.11.13.

A Netflix új sorozata négy nő, Margaret Atwood, Sarah Polley, Mary Harron és Sarah Gadon közös mesterműve. Egy 19. századi lélektani krimi, amely borzongatóan rímel a mára. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.

Amikor nyáron A szolgálólány meséjéről írtam, azon morfondíroztam, vajon ugyanennyire betalált volna-e a sorozat a nézőknél és kritikusoknál, ha nem Donald Trump és a szélsőjobb előretörésének korát élnénk, és ha nem arról kellene vitázni még mindig és már megint, hogy a nőknek joguk van-e az abortuszhoz. Döbbenetes véletlen, hogy az idén bemutatott második élőszereplős Margaret Atwood-adaptáció, az azonos című 1996-os regényen alapuló Alias Grace váratlanul legalább ennyire aktuálissá vált a Harvey Weinsteinnel indult, jelenleg is egyre nagyobb hullámokat vető szexuális zaklatási ügyek miatt.
 
Sarah Gadon
Sarah Gadon
Nemcsak a nők (azon belül is a bevándorló nők!) elnyomása, szexuális kizsákmányolása, minimális mozgástere és végtelenül korlátozott szereplehetőségei – háztartásbeli vagy kurva, akárcsak A szolgálólány meséjében – rezonálnak most különös erővel, hanem a regény és az abból készült Netflix-minisorozat fő dramaturgiai eszköze, a megbízhatatlan elbeszélő alkalmazása is. Szinte a teljes történetet a gyilkosságért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt főhős, Grace Marks elbeszéléséből ismerjük meg, akiről lehetetlen eldönteni, hogy igazat mond vagy hazudik, ártatlan vagy bűnös. Arról, hogy az érzelmileg, szexuálisan és fizikailag kihasznált Grace végre elmondhatja a saját történetét, itt és most biztosan eszünkbe jutnak azok a bátor nők, akik sorban a nyilvánosság elé lépnek zaklatásuk történetével, és a sorozat némelyik férfi figurájának felvetése, miszerint Grace „vagy hazudik, vagy elmebeteg”, szintén erőteljesen és ijesztően rímel azokra a valós megnyilvánulásokra, amelyek kétségbe vonják az áldozatok igazmondását, vagy különböző körülményekkel mentegetik az elkövetőket.
 
Szóval Atwood idén már másodszor mutat nekünk tükröt kíméletlenül, és ezúttal még csak nem is egy disztópiával, hanem egy 19. századi történettel – ami még elkeserítőbb, ha arra gondolunk, mennyi minden nem változott azóta sem. A sztori megtörtént eseten alapul: a 16 éves, Írországból Kanadába bevándorolt cselédlányt, Grace Markst 1843-ban ítélték el a gazdája és a házvezetőnő meggyilkolásáért az istállófiúval, James McDermottal együtt. McDermottot felakasztották, a lányt először elmegyógyintézetbe, majd börtönbe zárták. Az Alias Grace kezdetekor már tizenöt éve fogoly.
 
A Sarah Polley (Egyre távolabb, Volt egy tánc) által írt, Mary Harron (Amerikai pszichó) által rendezett sorozat rögtön az egymással versengő narratívák, szerepek és ének főtémájának bevezetésével indul: Grace (Sarah Gadon) arról beszél nekünk, milyen különös számára, hogy a külvilág annyiféleképpen látja és ítéli meg őt. Narrációja hamar átvált történetmesélésbe, ahogy megérkezik hozzá a jóképű elmeorvos, Dr. Jordan (Edward Holcroft), aki megpróbálja kideríteni, vajon Grace tényleg bűnös-e, vagy szabadon engedhető. Grace azt állítja, nem emlékszik szinte semmire a gyilkosság napjából, de a doktor biztatására belevág élettörténete elmesélésébe.
 
Edward Holcroft (A képek forrása: MAFAB.hu)
Edward Holcroft (A képek forrása: MAFAB.hu)
A hatrészes minisorozat inkább egy hosszú filmnek érződik, amelyben a részek közt nincsenek idő- vagy térbeli ugrások, folyamatosan haladunk előre Grace életútjában a gyilkosságig, miközben a jelenben Dr. Jordan vívódik, hogy higgyen-e a fantáziáját rabul ejtő, vonzó nőnek. Kis poén, hogy a kanadai produkció egyik epizódszerepében a leghíresebb kanadai rendezőt, David Cronenberget láthatjuk mint a Grace szabadon engedéséért lobbizó tiszteletest – Polley anno felbukkant Cronenberg Existenzében, Gadon pedig a Cosmopolisszal lett nemzetközileg ismert.
 
Gadon szabályos szépségű szoborarcát Harron még Cronenbergnél is hatásosabban használja: elsősorban a színésznő kifürkészhetetlen tekintete és finom, többértelmű arcjátéka tartja fenn az érdeklődésünket és a végig nem szűnő találgatást. Ne is remélje senki (aki nem olvasta a könyvet), hogy a hatodik rész előtt választ kap arra a kérdésre, hogy gyilkos-e az a higgadt magabiztossággal patchwork-takarót öltögető nő, aki előtte ül. Ha eleinte picit zavaró is, hogy két tökéletes szépségű színészt választottak a sokszorosan megkínzott szolgálólány és az orvos szerepére (a 90-es éveknek azokat az amerikai tévésorozatait juttatja az ember eszébe, amelyekben mindenki modellnek nézett ki), Gadon mesteri játékának nem lehet sokáig ellenállni. Holcroft kevésbé meggyőző, de ő csak másodhegedűs, és egyáltalán nem baj, hogy az ő figurájának érzelmi problémái viszonylag érdektelenek maradnak, és a figyelmünk végig Grace-re összpontosul.
 
Grace életének szakaszai hangsúlyosan különböző házakhoz kötődnek: bántalmazó apjától megszabadulva az első házban lesz cseléd, és itt köt mély, meghatározó barátságot egy Mary nevű lánnyal – ez a felhőtlen boldogság rövid időszaka; a második ház, ahova ezután kerül, előrelépést jelent, azonban ez válik a szörnyű gyilkosság színhelyévé; a harmadik házban mesél Grace a doktornak, itt is cselédként dolgozik, miközben börtönbüntetését tölti. Ezek mellett fontos tér még a gyilkosság konkrét helyszíne, egy rejtélyes, bűzös pince és Grace sötét, szűkös börtöncellája.
 
Ahogy arra rögtön az első rész elején szereplő Emily Dickinson-idézet is felhívja a figyelmet, mindegyik tér szimbolikus jelentést is hordoz, és Grace énjének, természetének különböző vonásait tükrözi: a három impozáns homlokzatú, gyönyörű ház Grace makulátlan megjelenésére, emberi tartására rímel, de ez csak a héj, belül sok-sok szoba, tekergő folyosó és ki tudja hova vezető lépcső nyílik, amelyek a kiismerhetetlenségét, összetettségét testesítik meg, a két „bűnös” helyszín pedig valami mélyben rejlő borzalmat sugall.
 
A meggyilkolt házvezetőnő, Nancy (Anna Paquin) értelemszerűen jóval kevesebb játékidőt kap, mint Grace, de ábrázolása némiképp hasonló: ő is titokzatosan mosolygó rejtély, skatulyába zárhatatlan figura, akire a néző szabadon ráhúzhatja vonatkozó sémáit (pl. a gonosz, úrhatnám cseléd vagy a gazda kiszolgáltatott ágyasa), vagy elfogadhatja, hogy Nancy is egy bonyolult motivációk által mozgatott, összetett személyiség, akit ebből a történetből, ami nem az ő története, nem ismerhetünk meg – így le kell mondanunk annak a kényelemérzetünket valamelyest helyreállítani hivatott vélekedésnek a lehetőségéről is, hogy jogos bosszút állt rajta az elkövető.
 
Az első négy rész inkább lélektani dráma, Grace és a doktor sokárnyalatú, de visszafogott macska-egér játéka, amelyben mi épp annyira bizonytalanok vagyunk a nő igazmondásában és az orvos vélekedéseivel és szándékaival kapcsolatban, ahogyan ők sem tudják, mit gondoljanak a másikról. Egészen az ötödik részig Grace személyisége izgalmasabb talány, mint ártatlansága vagy bűnössége, azonban az utolsó két rész felgyorsul és hangnemet vált, izgalmas krimivé, majd már-már gótikus szellemtörténetté válik. Polley és Harron tökéletesen vezényli le ezt a váltást, és ennél a sorozatnál aligha fog bárki arra panaszkodni, hogy túl hosszan elnyújtották.
 
A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.
Szerző: Bujdosó Bori