Herbert Blomstedt 90 / Müpa Budapest
2017.11.13.

A lipcsei Gewandhaus zenekarával közös jubileumi turnéján a 90. életévét ez év júliusában betöltő Herbert Blomstedt november 3-án a Müpa pódiumára is eljutott. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A hangversenyen, melyen a turné harmadik résztvevője, Leonidasz Kavakosz működött közre szólistaként, a 19. századi zene két oszlopos remekműve, Brahms Hegedűversenye és Schubert utolsó, „Nagy” C-dúr szimfóniája szerepelt a műsoron.
 
Leonidasz Kavakosz
Leonidasz Kavakosz
Nagy zeneszerzőkben, remekművekben és nagynevű előadókban tehát nem volt hiány. A retorika szabályai szerint itt most valamifajta „de”, „azonban” vagy „csakhogy” kellene hogy következzen – ámde nem következik, mert ez a kivételesen szuggesztív és felemelő hangverseny úgy zajlott le, hogy semmiféle fenntartásnak nem hagyott teret. Mindkét mű tökéletesen kidolgozott, minden mással összetéveszthetetlen és ezért nehezen feledhető előadásban szólalt meg, arra kényszerítve a beszámoló íróját, hogy egy fényesre koptatott közhellyel éljen: igazi ünnep volt ez az este azok számára, akik tanúi lehettek.
 
Hadd kezdjem az értékelést a Brahms-koncert szólistájával, Leonidasz Kavakosszal. Az ő interpretációja szinte az előadás minden pillanatában arról tanúskodott, hogy egy egészen nagy formátumú művészt pályájának csúcspontján hallhatunk (persze azt hisszük és reméljük, hogy ez a csúcs valójában egy széles fennsík): akkor, amikor már bölcs módjára mindent tud, amit egy művésznek tudnia kell nem pusztán a zenéről, de a létről, az emberi lélekről is; ugyanakkor amikor a játékában fáradtság, a ruganyos lendület csökkenése még nyomokban sem érezhető. Kevés olyan nagy művészt ismerek, akiből ilyen lefegyverző és mélyen rokonszenves egyszerűség áradna, mint Kavakoszból; Casals magyarázza el valahol, hogy ennek a természetességnek az elsajátításához milyen emberfeletti szorgalomra van szükség.
 
No persze az igazi élményt azoknak a titkoknak a kilesése jelenti, amelyek a puritán egyszerűség homokzata mögött a kifejezés párját ritkító gazdagságát valósítják meg. Hogyan lehet a zenei idő folyását tévedhetetlen érzékenységgel úgy meghajlítani-elsimítani, hogy a hallgató nem is érti, miért dobban meg egyszerre a szíve? Hogyan lehet az Adagiót elragadó édességgel végigdalolni úgy, hogy egy pillanatra sem merül fel a sziruposságnak még a gondolata sem? Hogyan lehet fojtott, puha pianissimók után olyan kirobbanó erejű akcentusokat játszani, hogy az akarnokság, az erőszakosság veszélye messze elkerülje a játékost? Ezek és ehhez hasonlók Kavakosz titkai.
 
Herbert Blomstedt
Herbert Blomstedt
A koncert legfontosabb titkát viszont könnyű megfejteni: ez ugyanis abban áll, hogy Herbert Blomstedt pontosan ugyanolyan típusú – és nagyságrendű – művész, mint Kavakosz. Ha létezik puritán, úgyszólván tüntetően külsőségmentes vezénylés, akkor az övé egészen biztosan az: nemigen látjuk, a háta mögül különösen nem, hogy pontosan hogyan vezényel, mert bár nyilvánvalóan rendkívül precízen tartja kézben az előadás folyamatát, mozdulatait nagyrészt saját testével takarja. No de az eredmény! Az persze biztos, hogy ilyen kifinomultan, kontrolláltan, differenciáltan zenélni, egy zenei sort ilyen végtelen érzékenységgel elvarrni – ehhez semmiféle zseniális vezénylés nem elég: ehhez a lehető leglelkiismeretesebb és legmegalkuvásmentesebb próbamunka kell. Ami mögött ebben az esetben bizonyára nem csupán a jelen turnéra való perfekcionista felkészülés áll, hanem az a hét év is, amelyet Blomstedt 1998 és 2005 között a Gewandhausorchester élén eltöltött.
 
Mert a koncert másik titka éppen az volt, hogy nem csupán szólista és karmester között állt fenn a felfogás rokon természetén és egymás messzemenő megértésén alapuló, különleges kapcsolat, hanem a zenekar és karmestere között is. Így végül is a pódiumon zenélő összes művész volt – elnézést az újabb közhelyért – tökéletesen azonos hullámhosszon a hegedűversenyben is, amint ezt a kamarazenei intimitású pillanatok egész sora tanúsította.
 
A Schubert-szimfóniában azután ez a fajta intimitás, a megszólaltatás részletszépségeinek megszakítatlan áradása – párosulva a zenekar egészen elsőrangú technikai felkészültségével és kontrolljával – egészen különleges karakter adott eme csodálatos, ámde – mint tudjuk – isteni hosszadalmasságú, tehát valamilyen módon hosszadalmas vagy legalábbis kényelmesen hömpölygő zenemű előadásának. Miközben Blomstedt gondoskodott arról, hogy az egész kompozíció szerkezet, tempói, arányai rendben legyenek, a zenekar kis csodái minden pillanatban olyannyira lekötötték figyelmünket, hogy a szimfónia jóval eseménydúsabbnak, sőt rövidebbnek hatott, mint megannyi más, jó előadásban. Unatkozni? Hagyd, unalmas!
Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2017. november 3.