Szombat volt, és délután, és ősz, és Berlin, és vagy huszonegy éve egy kicsi lány mászott át a kerítésen. Szerintem a hétvége miatt rám zárták az épületet, Literaturwerkstatt, elfelejtettek, na, ez Enyedi Ildikót nem zavarta, innen is nyomban tudhattam, hogy komoly művész, nem respektálja az útjába kerülő akadályokat. Simon mágusról akart beszélgetni akkor ott velem, Kelet-Berlin egykori koronás, magasan jegyzett negyedében, a Majakovszkij Ringen. Beszélt is aztán.
Én pedig szívesen beszélnék Berlinről, mi nekem nyugalom, Bakony, Párizs, magány és remény, illetve a legnagyobb munkák alkalma, de erre nincs elég tér, úgyhogy inkább a különféle magyar írókkal kapcsolatos kalandjaimról adok most hevenyészett, ám őszinte beszámolót.
Huszonegy éve voltam először itt, akkor két hónapig, és azóta sem akadt esztendő, hogy ne időztem volna a városban. Hol sokat, egész évet is, hol kevesebbet. Jöttem ide dolog nélkül is, ha nem hívtak, akkor is. A szemem előtt épült föl a Potsdamer Platz, a kormányzati negyed, a keleti oldal megannyi legendás városrésze borult aranyba, fénybe, színbe. És még annyi sok minden. Fecsegem akkor, ami eszembe jut.
Hogy például Garaczi Lacival egy impozáns szivárványos fölvonuláson, ami éppen a Ku’Dammon hömpölygött, megfogtuk egymás kezét, és beléptünk a meleg és nem csak meleg, opponáló emberfolyóba. Sziasztok, ember.
Egyszer itt, Berlinben mesélt nekem Karafiáth Orsolya a szerelemről, hosszan és részletesen, úgy értem, arról, hogy az miféle vérkabaré, amikor belé szerelmesek, és nem csak egy férfi. Én akkor azt szűrtem le, hogy ez egy bonyolult helyzet valóban. Szerelem 1.
Itt a villanegyedes zöldövezet határán, egy betonba állított Cadillac előtt mesélt egy író barátom a lehetetlen, boldogtalan, nem viszonzott szerelemről. Ez is milyen bonyolultnak tűnt akkor, az idő végül elvégezte a piszkos munkát. Szerelem 2, csalódás. És nem messze a fejen álló Cadillactől fölcsillogott a mélybe futó autóút mögött egy városi nudista strand is, ez megihlette Báthori Csaba költőt, együtt jártunk oda azon a forró májuson, az a sok, nem akármilyen látvány, látványosság, nekem ajánlotta a költeményt. Test, ember, test. Itt próbáltuk ki, a tévétorony árnyékában, jó nagy, paplanos ködben Kerékgyártó Pistával a híres-nevezetes főtt csülköt, ízetlen volt, semmilyen, de nem bántuk, (hát akkor ilyen), és aztán itt sütött nekem tarját Péterffy Gergő, és mert előkerült, nem tudom, honnan, egy üveg vodka is, másnap úgy találtam rá a szobájában, hogy tudtam, ennyi rovar-bogár szárnyast magyar író tartózkodási helyén – nyitva hagyott ablakot, villanyt – már soha többé nem fogok látni. Kiállítás.
Innen, ebből a városból küldök minden alkalommal sms-t PNL-nek a Sonnenallee fölött, amikor átvágtat rajta az S-Bahn tömött szerelvénye. Kedvenc utcája, sok sétája, félszava, olyan csodába tört mondata, rézsúti fénybe belereszelt nyelvi alkalma lett neki itt, hol erős arányban van az Isztambul-érzet, sok török, de kurd, szír és perzsa Dumpf. És Dumpfné is. Emlékezés.
Itt kínált meg Végel Laci a legjobb valaha ivott pálinkával, magyar, Délvidék. Csoda?
Itt indultam el egyszer a fagyosra hűlő Ku’Dammon Kukorelly Bandihoz, vendégségbe, és gyalog, hogy aztán félúton föladjam. Vártak pedig. Bosszúság.
Itt mentem föl Kertész Imréhez a lakásába, már itt élt, mint önkéntes Mikes, fájt minden, nyűg volt a teste, aztán eltaxiztunk vacsorázni Grünewaldba, lampionos Restaurant ringott a bukszusos kertek alatt, a pincér ismerősként fogadta, talán szerb volt, és ahol Imre többször csak azt kérdezte tőlem, de hogy tudsz te abban az országban (magyar) élni, hogy?!, replay. Replay. A hazatudás. De aztán ő is hazajött, és. Csalódás. Vagy nem. Megértés. Vagy micsoda? Nem tudom igazán, sehogysem értem, ki grimaszolt a legvégén kire.
Reggeliztem Kiss Noémival a Wannsee-n, óriás ablakok alatt, ott, aminek a befagyott jegén egyszer Bán Zsófia átgyalogolt egy tükörfagyos télen, akivel aztán valami nagy pezsgőt vettünk a Ku’Damm melletti kis utcák egyikében, emlékeimben öt literesre nőtt a zöld palack, öt liter pezsgő egy húzásra, ennyi gyöngyöt a lélek se bír el. (De ezt csak elképzeltem.) Csoda 2.
Balla Zsófiával kávéházban. Kávé, tavasz, ragyogás, nem igaz, hogy kevés volt a múlt. Volt egy híd a Hallensee megállójánál, átnyúlt a sínek fölött, megvan még, de akkor sorakoztak rajta a kicsiny boltok, felesleges boltok, semmi kis ruhaüzletek, hamiskás díszkereskedések, de dohogott ott egy nagy, mindig elfüggönyözött Restaurant, hosszanti alakú. Bodor Ádám kedvenc helye, mint mondta. Hogy ott ünnepel mindig családilag az orosz maffia. Titok.
Itt voltam Kornis Mityuval Hertha-meccsen is, bizony. Hogy megeshet ilyen. Ámulat. Itt voltam ötödosztályú meccsen, török csapat, német csapat ellen, EP-vel, hogy ez milyen volt, lejegyeztem egy labdarúgós tárcakönyvben, kerthelyiség a hármas füttyszó után, sós perecek, a sörök fényei, hogyan halnak ki az alkonyatban. Tehát EP és a sör. Barátunk lett a gól, illetve több korsó. Megírandó tanulmány, de nem bor-ellenes semmiképpen.
Voltam itt Kemény Pistánál, Storkwinkel utca az is. Család. Beszéltem itt hosszan Tóth Krisztával, hol, már nem tudom. De biztosan család 2. Voltam itt Szüts Miklóssal a Zsidó múzeumban, megismert éppenséggel a gardróbos néni egy díj miatt. Hogy csodálkozik egy festő. Mondjuk a szájába fér egy tubusnyi mályva.
Itt mesélt meg-meglendülő, szabályos körmondatokban, mintha írna éppen, a Kleist emlékműnél, és igen, Henrietta Vogel is!, egyszer Krasznahorkai Laci. A halál, szerelem 3.
És Dalos Gyuri, és Konrád György, Földényi Laci, és még annyi sokan, kiket most nem kap elő hirtelenjében az emlékezés micisapkája. Ma volt wurst. Holnap lesz kebab.