Yuval Noah Harari kétkötetes munkájában nem kevesebbre vállalkozik, mint az emberiség történetének megírására a kezdetektől a jövőig. Vagy a történelem konkrét, nem fukuyamai értelemben vett végéig? A kérdés nyitva marad, bár felsejlenek baljós válaszok.

Mondhatnánk: az efféle szintézisek idejétmúltak, avétosak.

Fernand Braudel klasszikus történeti munkájában (A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában) három síkot, három időritmust határoz meg a történelem fejlődésében: a legmélyebbre ható, alapvető, és éppen ezért a mindennapok szintjéről szinte mozdulatlannak látszó struktúrák változásai szerinte csak a longue durée, a hosszú időtartam alatt írhatók le. Persze, ezek értelmezhető, felfogható etapok: az idő filmjéből kivágott filmkockák állóképei csak a film kontextusában válnak történetekké, amelyeket nem csak ábrázolni, hanem immár elmesélni lehet.

Manapság a történetírás nemigen szeret a „nagy történetekkel” foglalkozni: az átfogó szintézisek immár meghaladottnak, kissé naivnak is tűnnek a modern (és még inkább a posztmodern) világ leírására, még akkor is, ha a leírás (a reprodukció és az értelmezés) retrospektív módon a múltban kutatja a jelent (és a jelenben fürkészi a jövőt). Ókori, illetve az ő nyomukon járó középkori történetírók írtak efféle műveket, nagy szintéziseket ab urbe condita, vagy éppen „a világ teremtésétől” az aktuális napig, mikor hideg novemberi szél fújt a kolostorban, és az esti ájtatosság után felszolgált árpakásában patkányfarkat talált a laikus testvér. (Harari maga is középkorászként kezdte tudományos karrierjét.)

A maga módján Harari műve is szintézis: formájában egyszerre pre- és posztmodern. A két kötet cseveg az olvasóval, okos és szellemes akadémiai beszélgetést folytat. A szöveg Harari egyetemi szemináriumain alapul, és az ember nem tud nem arra gondolni, hogy ezek szikrázóan érdekes, izgalmas szemináriumok lehettek: gondolattársítások, elmekísérletek, szellemi konstrukciók, dekonstrukciók és rekonstrukciók szétágazó diskurzusai. Csevegés, nem fecsegés: Harai kétségkívül provokatív módon szálazza szét a létező legnagyobb braudeli hullámot, a honnan jövünk, hová tartunk örök kérdését. És szó esik arról is, hogy miféle patkányfarkakat találhatunk az árpakásánkban. Mindezt elegánsan, újra és újra pofon csapva a közízlést, a bevett (tudományos és tudományon kívüli) értelmezési kereteket.

Valóban, a könyvet olvasva az első benyomásunk az, mintha beszélgetést hallgatnánk: Harari belekezd valamibe, amiről más jut az eszébe; frappírozó megállapítások váltják egymást meglepően új gondolatokkal: nem az ember háziasította a búzát, hanem a búza az embert, átvitt és konkrét értelemben egyaránt (a mezőgazdaság letelepedést, tehát házakat eredményezett), és általában véve is. Harari a fejlődést (amit figyelemreméltó szkepszissel szemlél) sokkal inkább kognitív interakciónak és sajátos logikai sornak látja, mint (teszem azt) „a munka szerepének a majom emberré válásában”. Az emberi társadalom alapvetően az identitások mítoszaiból kerekedik ki (Hegel a talpáról ismét a feje tetejére áll, de jól érzi magát), és minden mindennel összefüggésbe hozható. (A gondolatmenet, pontosabban a gondolatok szinkópás ritmusa ismerős lehet azoknak, akik olvasták Peter Burke munkáit, vagy Felipe Fernandez Armesto epizódszerű világtörténelem-szintézisét).

A könyv alaptéziseit könnyű felsorolni: a homo sapiens meghódította és átformálta a rendelkezésére álló világot, sajátos gázként töltött ki minden lehetséges űrt; a maga hasznára fordította az ökoszisztémát (és egyben olyan etapokat lépett át, ahonnan nem volt többé visszaút), bár ez a „haszon” egyáltalán nem járt együtt az életminőség valódi javulásával – ha úgy tetszik, a sapiens saját bővített újratermelésének csapdájába esett. Kognitív forradalmával, interakcióival kitalálta isteneit (fogalmi kereteit) és társadalmának kötőelemeit, majd – a második kötet folyamatos jövőidejében – sajátos kiber-algoritmusokká alakult, hogy önmaga váljon saját elidegenedett istenévé.

Ez persze, csak egy a lehetséges olvasat-kísérletek közül, amit a megfigyelő-olvasó (az én esetemben marxizáló) pozíciója is befolyásol. Harari könyvei éppen attól sodróak és izgalmasak, mert az ember önmagával beszélget közben, azon mereng, hogy a szerző csapongónak látszó, mégis szigorú logikai sorba szerkesztett globális anti-fejlődésregénye hol hibádzik, hol érdemes vele vitába szállni, hogy az ember (és az emberiség) mégis elkerülhesse a disztópikusan imponáló végkifejletet.

Harari cseppet sem szemérmes író: mivel a kultúrát folyamatos diskurzusként szemléli, ezért minden szintjét bevonja az elemzésbe és nem követel egyetértést az olvasótól. Minden identitás konstrukció, ő pedig készséggel kiteregeti saját identitásait, szekularizmusát, a nemzetek és más totem-közösségek iránti eredendő szkepszisét, a nemi szerepekkel kapcsolatos meglátásait vagy éppen azt a nézetét, hogy az emberiség egyik legnagyobb morális bűne a más érző élőlényekkel szembeni brutalitása. Elképesztő és meggyőző adatokkal szolgál arról, hogy a fajok kiirtása jóval az írott történelem előtt megkezdődött, és riasztó kérlelhetetlenséggel írja meg, miféle kiber-közeljövőt lát abban az evolúcióban, amit már nem a biológia, hanem a társadalmi-technikai környezet hatásai és ellenhatásai vezérelnek.

Történettudomány lenne ez? Kétségkívül vannak történettudományos vonásai. Multidiszciplináris? A szó legjobb értelmében. Ismeretterjesztő irodalom? Naná, én rengeteg új ismeretet szereztem belőle (nem mindegyiket szerettem volna megszerezni, de hát ez alapvetően így van az információval). Esszé? Sok szempontból. És persze, szintézis is, annak klasszikus formájában, sajátos metatörténelem.

Kicsit zavarban vagyok (és azt hiszem, végső soron az volt a szerző szándéka, hogy zavarba ejtsen). Egyvalami biztos: érdemes elolvasni ezt a két kötetet, lendületes, néha coelhói felszínességű, frappírozó megállapítások, néha zen-koanok, máskor nagyívű gondolatmenetek sorakoznak bennük, és az olvasó Harari vezetésével csak álmélkodik a mozaik szép, szerves egységén. Olyan könyvek ezek, amelyeknek – mint a nemes italoknak – lecsengésük van. Olvasás közben az ember talán nem ér rá mindent megfigyelni a galoppozó gondolatok között. Utána viszont nem hagyják nyugodni. És olyan gondolatok, amik örömet okoznak. A vita örömét. Ennél jobb ajánlásra, azt hiszem, e két kötetnek nincs is szüksége.