Azt mondják, a romantikus komédia halott, de Kumail Nanjiani feltámasztotta. Vége a Hugh Grantek és Julia Robertsek aranykorának, a stúdiók már nem filmsztárokat, hanem szuperhősöket futtatnak, és nem akarnak pénzt és energiát feccölni abba, ami nem hoz (sok százmillió dolláros) hasznot. Erre jön egy pakisztáni kocka, aki Hugh Grantnek csak képzelte magát a gimiben, és papírra veti a feleségével, Emily V. Gordonnal a megismerkedésük történetét, és máris újra kirügyeznek a szerelmes vígjátékok Hollywoodban.
Persze nem erről, csupán arról van szó, hogy elkészült a pár tehetséges, a szabályokat izgalmasan megbolygató, bizonyos szemszögből akár eredetinek is látható romkom közül az egyik, ami Amerikából minden évben kigördül. Hirtelen az (500) nap nyár, az Őrülten hiányzol, vagy a Fejbenjáró bűn ugrik be példának, amik mögött a Rögtönzött szerelem sem marad el: ugyanolyan bájosan tépi a szívünket, a humora pedig fanyar és kicsit kellemetlen, mint az egészséges romkomoknak általában.
Szerencsétlen a magyar cím, de érthető: a tíz évvel ezelőtti énjét játszó Kumail feltörekvő stand-upos (innen a rögtönzés), aki az egyik előadásán megismerkedik a poénjába belekurjantó Emilyvel (a filmben Zoe Kazan játssza), és lassan, de biztosan beleszeret. Azt is mondhatnánk, értelmiségi romkom kezdődik innen: olyan emberek randiznak, akik tisztában vannak az ismerkedés minden szabályával, és nem tudnak megnézni egy filmet a harmadik randin anélkül, hogy a harmadik randikról beszélgessenek. Kapcsolatuk ettől a dupla fenekű flörttől válik igazán szórakoztatóvá: hogy nemcsak az érzéseikkel, de a kapcsolatokban rendre előkerülő helyzetek értelmezésével is meg kell küzdeniük.
És persze a családi örökséggel, hiszen Kumail szülei azt szeretnék, ha muszlim lányt venne feleségül. „Tudod, minek hívják Pakisztánban az elrendezett házasságot? Házasságnak.” Állandó poénja ez a konfliktuskerülő humoristának, aki nem meri bevallani az anyjának, hogy nem fogja feleségül venni a lányokat, akiket kiszemelt neki, de a barátnőjének se, hogy a családja kitagadná, ha megtudnák, hogy egy fehér lánnyal jár.
 Jelenetek a filmből |
A Rögtönzött szerelem egyik rokonszenves vonása a sok közül, hogy a kulturális különbségekkel és a szigorúan vallásos muszlimokkal is úgy viccel, hogy közben nem sztereotípiákat, hanem érző embereket farag a pakisztáni családból, akiknek igyekezete, hogy megőrizzék a hagyományaikat, a film végére tökéletesen érthetővé válik. Amerikában azért is szeretik a filmet, mert nem a Hollywoodban nekik kiszabott szerepekben, taxisofőrként, mekisként, vagy terroristaként lépteti elénk a muszlimokat, és nem fekete vagy fehér, hanem színes és ellentmondásos, jellemhibákkal terhelt figuráknak ismerhetjük meg őket, akiknek végre a humorérzéke is a helyén van.
Itt, Kelet-Európában pedig azért lehet szeretni, mert minden figurájához így közelít. Én például nem számítottam rá, mennyire át lehet majd érezni az anya fájdalmát, akin addig csak nevettünk, hogy milyen ügyetlenül próbál feleséget keríteni Kumailnak, mert a fia szakít a hagyománnyal, miközben ő mindent, családot, hazát feláldozott érte. És nehéz számítani arra is, hogy a legérdekesebbre épp Emily szüleit színezi a film, akik máskor csak statiszták lennének egy ilyen történetben, de itt a fél óra után beütő krach – addigra letudják a romkomozást, és jön a dráma – kvázi főszereplővé léptet elő.
Szerepük egyrészt szimbolikus, hiszen a mélynövésű, de viharként közlekedő, szabadszájú nő, és a méla, kaptafa professzor jól példázza, hogy az ellentétek igenis összeillenek, de szükséges kontrasztot is biztosítanak a fiatalok szerelméhez, hiszen előrevetítik, hogy évek múltán épp az a tulajdonsága válhat idegesítővé a párunknak, amibe anno beleszerettünk. Lehet imádni a férjet, ha kedves, és megvetni, amikor konfliktushelyzetben töketlen, majd ragaszkodni hozzá így is, úgy is – Holly Hunter és Ray Romano örömjátékában a házasság története szívszorongató humorral bontakozik ki.
A film a témájából fakadóan (amit nem szeretnénk elspoilerezni, megtették helyettünk a trailerek) szokatlanul komor húrokat penget, de Nanjianiék a legnehezebb helyzetben is meglátják a humort, mert felszínre tudják hozni azt a feszengést, ami az egymásra utalt, a lányukkal épp rosszban lévő udvarló és a szülők között sokáig ott rejlik. Kínos, de életszagúan és viccesen kínos párbeszédekbe gabalyodik a humorista, aki egy komoly betegséget is képes a szénhidrátokhoz hasonlítani (elvégre mindkettőből van jó meg rossz fajta is), a rendező pedig a vizuális gegekkel sem kíméli őt: ahogy az orvosi irodába bekéredzkedő Nanjiani felesleges harmadikként lapít a szülők mellett a méteres szobanövény takarásában, az felejthetetlen.
 A képek forrása: MAFAB |
Nanjiani, aki sértetlenül menti át a stand-upjaiból és a Szilícium-völgy című sorozatból ismert humorát, az ide nem illő poénokat is ügyesen csempészi be a filmbe, hiszen mindig rá lehet fogni: az apuka azért kezdeményez beszélgetést szeptember 11-ről egy muszlimmal a kórház közepén, mert zavarban van, és a fiú is azért válaszol terroristás viccel, mert hirtelen nem jut jobb eszébe. A Rögtönzött szerelemnek elég egy-két poén, hogy tökéletesen illusztrálja, milyen lehet muszlim férfiként élni ma Amerikában (ha veszekedni kezd a bátyjával egy étteremben, látványosan szabadkozik, és hangoztatja: ők is utálják a terroristákat), de nem csinál ügyet belőle, mert Nanjianiék inkább azzal vannak elfoglalva, hogy magukról és viharvert szerelmükről meséljenek és ezzel újra meg újra megcibálják a szívünket. Nem is kicsit: ezen a vígjátékon nemcsak nevetni, sírni is nagyokat lehet, hiszen mire eljutunk a fináléig, menthetetlenül belezúgtunk ezekbe az emberekbe, Emily szertelenségébe és Kumail visszafogott, szarkasztikus, „észre sem veszed, hogy vicceltem” humorába.
És akkor már az sem számít, hogy olyan úton járunk, amit sokan kitapostak előttük, a komédia jelenkori királya, Louis C.K. éppúgy, mint Sandra Bullock (Aludj csak, én álmodom), a nemi erőszakkal és szexuális zaklatással vádolt Harvey Weinstein (Bazi nagy görög lagzi), vagy a noném indiaiak (Meet the Patels), mert itt a generációs különbségeket, a humoristák gúnyos vetélkedéssel bélelt barátságát, de még az életvitelszerűen gyakorolt félrebeszélést is olyan humoroson és meghatóan adják elő, hogy az mindenféle összehasonlítást feleslegessé tesz.
Nem azt fogjuk méricskélni, mennyi a valós, és mennyi a hollywoodi ebből a sajátos, de azért a romkom szabályaihoz csiszolt történetben, vagy milyen hosszú a játékidő, mert nem baj, ha háromszor ér véget a film, ha emiatt háromszor lehet titokban könnyezni rajta, vagy épp egy dramaturgiailag feleslegesnek tartott kitérőkben értékelni, milyen kedves és emberi ez a világ, amit Emily és Kumail belaknak a szüleikkel. Ez a vígjáték végre nem cinikus, nem akar mindenen és mindenáron ironizálni, és a vetélkedésbe sem száll be, hogy teleszart mosdókkal vagy bekokózva meggyilkolt sztripperekkel próbáljon nagyobb, hangosabb és vulgárisabb viccet mesélni. Ennél jobban már aligha lelkesedhetnénk érte.