Agatha Christie krimijeinek nem egyszer nekifutottak már a filmesek. A Gyilkosság az Orient expresszen 1974-es Sidney Lumet-féle változatát a jobb adaptációk között szokás számon tartani, ha újranézve számomra kissé porosnak is tűnik (maga az írónő jelen volt a filmpremieren, és a feldolgozás elnyerte a tetszését is; Ingrid Bergman pedig Oscart kapott az alakításáért a legjobb mellékszereplő kategóriában).
Azt semmiképp nem mondanám, hogy úgy kellett már ez az új, Kenneth Branagh rendezésében és főszereplésével bemutatott verzió a mozikba, mint egy falat kenyér, azt azonban igen, hogy Agatha Christie híres detektív hőseire, Hercule Poirot-ra és/vagy Miss Marple-re (különösen a nagy konkurens, Sherlock Holmes fényében és évek óta tartó diadalmentét látva) régóta ráfért volna már egy komolyabb fazonigazítás és modernizálás.
Branagh tényleg „modernizált”, de mintha elveszett volna a formában és a „művészi önkifejezésben” – az új Orient valami furcsa elegye lett egy Disney-produkciónak (a stáblista alatt futó betétdal bármelyik animációjukat aláfesthetné), a Polar expressznek (biztosan a behavazott táj és a vonat az oka) és Agatha Christie-nek (a rendező igencsak szabadon értelmezte a sztorit, mint azt a betoldott cselekményszálak is mutatják).
 Jelenetek a filmből |
Az utóbbiak közé tartozik a film elején bemutatott szentföldi betét a rabbival és az imámmal, valamint néhány újragondolt szereplő – így a magyar Andrényi gróf (Szergej Polunyin) és Arbuthnot (Leslie Odom Jr.), akik mindketten új foglalkozást kaptak: előbbiből táncos lett, utóbbiból színes bőrű doktor. De ilyen újítás a svéd dada (Ingrid Bergman Oscar-díjas szerepe) spanyollá tétele az őt alakító Penélope Cruz kedvéért. Ezekkel a változtatásokkal persze nem is lenne semmi gond, ha hozzátennének az eredeti sztorihoz, vagy/és árnyalnák Poirot karakterét, esetleg a cselekményt, csakhogy nem ez történik; az olyan kiszólások ráadásul, mint hogy a belga mesterdetektív (belengetve egy esetleges franchise-t) azért utazik Egyiptomba, mert „gyilkosság történt a Níluson”, csak arra jók, hogy tovább borzolják a rajongói kedélyeket.
Branagh nem vacakolt azzal, hogy úgy gondolja újra Hercule Poirot alakját, ahogyan tette azt Mark Gattis és Steven Moffat vagy éppen Guy Ritchie Sherlock Holmes esetében (nem sértve a mitológiát, hanem hozzátéve ahhoz), megmaradt inkább annál, hogy „szuperhősiesítette” a belgát (vonatok tetejére mászik fel; kunsztokat visz véghez a sétabotjával; fut, mint a szélvész), és rárakott egy provokatív méretű és fazonú bajuszt.
 A képek forrása: MAFAB |
A „modernizálást” túl ezen a képnyelvi megoldásokban vélte megtalálni – első alkalommal jó ötletnek tűnik, hogy a kamera a kocsiszakaszokon áthaladó szereplőket külső nézőpontból, mintegy a vonatablakokon belesve, a nyomukban loholva követi; másodszor és harmadszor azonban ez már inkább manírnak hat. Még manírosabb a rengeteg felső kameraállás a filmben. Ezeknek tényleg nincs is más funkciójuk, mint hogy látványosak – a kulcsjelenetek esetében pedig kifejezetten idegesítők: nem látjuk sem az apróbb részleteket, csak a szereplők feje búbját, pedig a mimikát követni egy kriminél mégiscsak jól jönne. A művészi „tükröződést” – vagyis az ablakokról, üvegajtókról visszaverődő fény játékát – az operatőr (Hars Zambarloukos) hálistennek csak egy jelenetben játssza ki, a szereplőket viszont többször is kipakolják a havas-fagyos anyatermészetbe, a Dinári-hegységbe; egy ponton egy asztal köré gyűjtve őket egy alagútban. De az is hasonlóan életszerű, hogy Mary Debenham (Daisy Ridley) egy körömcipőben teázgat Hercule Poirot-val a mínusz húsz fokban, miközben a munkások épp a hótorlaszból próbálják kiásni a viadukt közepén rekedt expresszt.
A Gyilkosság az Orient expresszen Agatha Christie egyik leghíresebb, ha nem is a legjobb detektívregénye (inkább szavaznék Az Ackroyd-gyilkosságra), vagyis valószínűsíthető, hogy a legtöbb néző eleve jól ismeri a sztorit, így azt is tudja, ki gyilkolta meg 1934-ben a korszak szuperexpresszén a kétes hírnévnek örvendő Edward Ratchettet (Johnny Depp). Különösebb aha-élményre egyszóval eleve nem számíthattunk (igaz, az analitikus krimik esetében mindig is a szellemi kirakós, a kép kirajzolódása nyújtja a legfőbb élvezetet), de egy bátor, 21. századi újraértelmezést azért elvártunk volna. Kenneth Branagh változata a modern filmtechnikai megoldások ellenére azonban sajnos épp ettől áll a legtávolabb.