Mulatu Astatke / Müpa Budapest
2017.11.07.

Mulatu Astatke első magyarországi koncertje inkább volt a fölényes arányérzék révén kiváltott extázis, mint az egymástól eredetileg időben és térben távoli fragmentumok megrendezett balesete. RÁTOSI MILÁN ÍRÁSA.

Pontosan ez az arányérzék jelenti a vibrafonon, billentyűs- és ütőhangszereken játszó Mulatu Astatke pályafutásának egyik legfontosabb aspektusát. A fúziós jazz első reneszánsza idején, a hetvenes években általa életre hívott Ethio-jazz egyszerre táplálkozott az etióp népzenéből, a jazzből és különböző latin hatásokból, a végeredmény pedig egy egészen kábító, izgatóan sötét zenei főzet, amelyben az összetevők teljes természetességgel és diszkrécióval olvadnak egymásba. Mindez azonban hatástalan maradt volna és mára rég feledésbe is merül, ha nem jön el a Szovjetunió és vele együtt az Etiópiát 1974 óta vezető junta bukása, melyet követően a hetvenes években készült felvételek lassan kezdtek kiszivárogni az országból. Az első komoly lökést az 1998-ban indult Ethiopiques sorozat adta, majd Astatke zenéje (néhány más etióp előadóé mellett) feltűnt Jim Jarmusch 2005-ös, Hervadó virágok című filmjében. Ennek nyomán pedig az utókor nemcsak felfedezte magának a zenészt, de az évtizedekig csupán tanító Astatke egyszerre ismét a színpadon találta magát. Néhány kollaboráció (Either/Orchestra, The Heliocentrics, Black Jesus Experience) mellett megalakította a saját, többé-kevésbé jazz-zenekarok módjára változó felállású együttesét, mindegyik esetben a rá jellemző mesteri érzékkel vegyítve a modern hatásokat az általa több mint negyven éve megteremtett zenével.
 
Mulatu Astatke
Mulatu Astatke
A koncertet nyitó Dewel lassú kavarása mindjárt az elején kijelölte az élmény bizonyos határait: egy ilyen felállású zenekar számára ugyanis a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem talán nem a legmegfelelőbb helyszín. A vibrafon gyakran beleveszett a hangmasszába; a masenqót (tradicionális egyhúros etióp hangszer) imitálni próbáló cselló (Ben Trigg) szinte csak akkor volt hallható, ha mindenki más kiszállt. A hetvenes években készült, archaikusan megszólaló Mulatu Astatke-felvételekhez szokott fül számára viszont ez a részleteket néha elfedő, mégis karakteres hangzás korántsem volt annyira bántó. A két fúvós mindvégig kristálytisztán szólt, az általuk felvitt feszült kontúrok jelenítik meg ennek a zenének a leglényegibb vonásait. A másodikként érkező, fátyolos, távoli vibrafonszólóval elővezetett Yekermo Sew című dalban aztán megjelent az elsőre kissé idegen árnyalatként hangzó lábdob, vele együtt pedig azok a ritmikai hatások, amelyeket már az utóbbi egy évtized tett hozzá Astatke zenéjéhez. A dobos, Tom Skinner hangsúlyai egyes helyeken rendhagyó módon tolódtak el, ugyanakkor roppant érzékeny módon egészítették ki egymást Alexander Hawkins zongoristával. Skinner hallhatóan otthonosan mozog több stílusban, nem is veszik el köztük, a gazdagságot időnként mégis hiányoltam, bár az ütőhangszeres Richard Olatunde Baker (aki a Way to Nice-ben énekelt is, előadva egy részletet az eredetileg spanyolul elhangzott I Faram Gami I Faramból) szerepe részben az ő játékának a feldúsítása volt.
 
Mulatu Astatke színpadi jelenléte különleges. A joviális, helyenként a szenilitás határát súroló, de kellő öniróniával megáldott zenész időnként mintha csak a saját szórakoztatására lett volna a színpadon. Az ütőhangszeres részeinek többségéből egyetlen hang sem volt hallható, a vibrafonja is el-eltünedezett, ugyanakkor - a szólókat leszámítva - valójában mindvégig ő volt az, akit hallhattunk. A kompozícióit megsüvegelendő alázattal adták elő a társai, és itt kell kiemelni az este, Astatke mellett két legfontosabb szereplőjét: a trombitán játszó Byron Wallent és a tenoros, fuvolás James Arbent. Előbbi a szólóiban néha Louis Armstrongig nyújtózkodott, gyönyörű teltséggel, minden hangot éretten artikulálva, Arben játéka pedig roppant modern, helyenként shorteri visszhangokkal, megtorpanások nélküli, betonbiztos intonációval.
 
A koncerten felerészben régi szerzemények szólaltak meg, de elhangzott egy dal (Chik Chikka) a Heliocentrics-szel közös lemezről, néhány pedig a szólóban megjelentetett, Mulatu Steps Ahead című 2010-es albumról is. Az etióp zenei hatásokat hangsúlyosan megjelenítő Motherland kivételével azonban ugyanaz a kábító, simogató sötétség áradt minden szerzeményből. A hangzásbeli defektusokat jórészt maga alá temette a zenekar lendülete, a maradékot meg a bőgős, John Edwards, a végítélet előjátékaként hallatszó szólói. A ritmusokban tetten érhető volt a rock lüktetése éppúgy, mint a hip hop is, de csak nagyon diszkréten, ízlésesen adagolva, egyetlen pillanatra sem megváltoztatva a zene arculatát, inkább csak megmutatva, hogy Astatke dalai mennyire könnyedén integrálják magukba a különböző hatásokat.
 
Az egyetlen ráadásra Astatke ült a zongorához, a rövid rögtönzéséből gyönyörűen bomlott ki a Mulatu című kompozíció, kissé rendhagyó módon, tenorszaxofon helyett fuvolával, mégis működött, ahogy összességében az egész koncert is. Sok éves elmaradást pótolt a zenekar, az így megnövekedett várakozások pedig éppúgy el tudják csúfítani az élményt, ahogy meg is szépíthetik azzal, ha az otthon és itt-ott, százszor hallott szerzeményekbe életet lehelve, teljes valójukban szólaltatják meg azokat. És azt hiszem, ezen az estén pontosan ez utóbbi történt.
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2017. október 30.
Címkék: Mulatu Astatke